A csecsemő az első életévében minden testhelyzetet kipróbál és használ. Fekszik a hátán, az oldalán vagy a hasán, ha egyensúlyát már kisebb alátámasztású felületen is meg tudja tartani, emeli a törzsét, négykézláb áll. Később kéztámasz nélkül is meg tanulja tartani a testét, ül vagy térdel. Ezeket követi a legkisebb felületen (talpon) megtartott egyensúlyi helyzet, az állás.

Bármennyire sokat mozog az újszülött, akaratlagos hely- és helyzetváltoztatásra nem képes. Testtartása, ha nyugalmi helyzetben van, többnyire féloldalas, szinte kifli alakban görbül valamelyik oldala felé, végtagjait hajlítja, lábát egészen a hasához húzza. Ha meztelenre vetkőztetjük, rendkívül bizonytalanul „billeg”, kapkodó mozgást végez. Ilyenkor szinte minden érintésre egész teste összerezzenésével reagál, riadtan markolva a levegőt, keresi egyensúlyát. Ha azonban mindig puha, finom mozdulatokkal nyúlunk hozzá, ez a billegés, kapkodás hamar megszűnik, és egy idő után lemeztelenítve is nyugodtan, békésen fekszik: karja, keze többnyire a feje mellett, lábai felhúzva, széttárva.

Háton vagy hason fektessük a babát?

Az egészséges újszülöttet lehetőleg a hátán fektessük. Végtagjait így jobban tudja mozgatni, lábát felhúzni, és a karja is minden irányba mozdítható. A szabad kézmozgásoknak azért van jelentősége, mert előbb fogja észrevenni hadonászó kezét, összerendezni kéz- és szemmozgásait, nyúlni, fogni, kezével a térben tájékozódni. Ez pedig a manipuláció, a játéktevékenység alapja. A szabadabb mozgáslehetőségen kívül a háton fektetés mellett szól az is, hogy a csecsemő arccal és nem a tarkójával fordul a világ felé. Ha ébren van, nézelődik, figyel, jobban tudja birtokba venni környezetét a szemével, a fölé hajló édesanya arcát ismerve meg először. Ne felejtsük el, hogy az első válasz, a legelső valódi mosoly is a mama arcának szól, a felismerés és az öröm kifejezéseként.

A rendszeresen hason fektetett csecsemő az első hetekben sokkal kevesebbet mozog, a fejét csak görcsösen emelgeti, végtagjainak mozgáslehetősége is korlátozott. Ha tehát úgy látjuk, hogy bizonytalanul kaparászik az arca mellett a lepedőn, sűrűn és görcsösen emelgeti a fejét, az mindenképpen azt jelzi, hogy mozogni akar. Ha már látni szeretne valamit a lepedőn és az ágyrácson kívül is a világból, meg tanulja emelni és tartani a fejét, amitől a nyaka mereven hátra feszül, fejtartása furcsán hátraszegett.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kisbabát nem kell megtanítani hason feküdni. Nagyon fontos, hogy naponta legyen egy megszokott időszak (a napirendbe építve), amikor a pici hason fekszik. Azt javaslom, hogy ez legyen egyfajta rituálé, amolyan „hason fekvős” játék. Nem kell, hogy a csecsemő aludjon, inkább játékokkal, csörgőkkel próbáljuk elvonni a figyelmét. Ez a fej helyes emelése miatt fontos.

Az egészséges mozgásfejlődés menete csecsemőkorban

Azt már megbeszéltük, hogy a hátán fekvő újszülött és csecsemő élénk mozgásokat végez, végtagjait keményen dolgoztatja. Fejét is forgatja, majd egyik válla és azonos oldali csípője emelésével törzsét is fordítja, tehát az oldalára fordul. Már meg is tud maradni az oldalán, így is játszik, vissza is tud fordulni a hátára – ez kb. 3-4 hónapos korában történik meg először. A második negyedév végén, vagy a harmadikban szokott a kisbaba hasra fordulni. Először a karja még a hasa alatt marad, aztán, amikor azt is sikerül kihúznia, új küzdelem kezdődik: a hasról hátra történő visszafordulás.

A 6-8 hónapos csecsemő már szabadon és könnyedén fordul hátról hasra és vissza. Ezt a tudását már a távolban kiszemelt játékok elérésénél is kamatoztatja, amikor 7-9 hónapos korában rájön, hogy mindig azonos irányba fordulva – gurulva – meg tud közelíteni valamit.

A helyváltoztatás másik módja 9-10 hónapos korban a kúszás. A kisbaba karjainak és lábainak szép összmunkájára van szükség hozzá, hiszen alkarján támaszkodva húzza, lábaival pedig tolja a törzsét előre, miközben a has- és hátizmok keményen dolgoznak. Általában 9-11 hónapos korában kezdi elemelgetni a törzsét a talajtól, térdét pedig hasa alá húzva hason fekvésből „négykéztérdre” áll. Rövidesen ebből a helyzetből indul a játékai után, és miközben végtagjai szabályos váltogatásával jut előbbre, már nem zuhan vissza a hasa az alapra, tehát mászik. A már hason fekve játszó kisbaba oldalára billenésből a könyökére, majd a tenyerére támaszkodva emeli törzsét egyre feljebb, végül kéztámasz nélkül, egyenes háttal, szabadon ül.

Általában az első életév utolsó negyedében szokott kapaszkodva felállni a csecsemő. Van, aki előbb felül, aztán áll fel, más viszont először tanul meg felállni, és csak álló helyzetből tud leülni, vagy később ül fel.

A mozgásállomások elérésének eltérő ideje

Az egyes mozgásállomások elérésének idejében nagy különbségek vannak a babák között. Van, aki a fentebb írt kornál sokkal hamarabb fordul hasra, feláll, vagy felül – ezek többnyire kisebb súlyú, mozgékonyabb gyerekek. Vannak viszont, akik hosszú ideig csak a hátukon fekszenek, majd a hasra fordulástól a felállásig olyan hamar jutnak el, hogy behozzák látszólagos késedelmüket. És természetesen olyan is van, akinek minden mozgásfázis elsajátításához sokkal, de sokkal több időre van szüksége.

Nem a sietség, a függőleges helyzet felé haladás gyorsasága minősíti a csecsemő mozgását, hanem az izmok munkájának összerendezettsége, a mozgás harmonikussága, biztonsága – a teljes mozgásszabadság.

Mit tehetünk a baba mozgásfejlesztésének érdekében?

A szabad, önállóan kezdeményezett mozgás feltételeinek megteremtése nagyon sokrétű feladat, de rendkívül fontos. Az édesanya dolga az egészség, a jó testi-lelki állapot, a jókedv megteremtése, és a kisbaba világ iránt való érdeklődése. Ahhoz, hogy a csecsemő jól érezze magát, éppúgy kell a biztonságot nyújtó, gondozó kéz, mint a jó élet, a szabad levegő, a pihentető alvás és a napok megfelelő ritmusa. A kifogástalan általános állapot tehát az aktivitás, a mozgáskedv alapvető feltétele. Erre azonban minden édesanya ügyel, nézzük tehát, mi az, ami fontos ahhoz, hogy a kisbaba mozgása fejlődjön.

1. A játékoknak a csecsemő számára kell érdekesnek lenniük – nem szempont tehát, hogy nekünk, felnőtteknek mi tetszene az ő helyében.
2. A csecsemő ruházata annyiban segíti elő a mozgásfejlődést, amennyiben nem gátolja. A túl szűk, vagy éppen túl bő, netán merev ruha gátolja, csökkenti a mozgáskedvet és lehetőséget.
3. Sok mozgáshoz sok hely kell. A mozgásigény kielégítésére csak 2-3 hónapos korig elegendő a tágas kiságy. A második negyedévtől inkább az ún. „hempergőre” van nagyobb szükség. Ez lehet ráccsal elkerített szobasarok, ahol kedvére játszhat a csecsemő, mégsem tud kárt tenni magában.
4. A csecsemőkor végén, amikor már mászik vagy kapaszkodva lépeget a baba, bármilyen nagy is a babasarok, amely az ő birodalma, engedjük ki a lakásba. A nap meghatározott órájában legyen ez, amikor mellette lehetünk – távol tartva őt a veszélyektől.

Fontos kérdés: mikor avatkozzunk be a mozgásba?

Sokan úgy gondolják, hogy a csecsemőt meg kell tanítani mozogni. Ezt általában úgy képzelik el, hogy olyan testhelyzetekbe teszik, amelyet magától még nem tud felvenni – például felültetik, vagy felállítják. Ez nagyon rossz elgondolás! A felülni még nem tudó csecsemő nem tud ülve maradni, ha pedig kitámasztjuk, hogy ne dőljön el, nem tud játszani. Ezáltal teljes passzivitásra van kárhoztatva, éppen úgy, mint az a csecsemő, akit felállítanak, és rogyadozó, erre még alkalmatlan lábacskáival nem tud állni, csak csüng a felnőtt kezén. És ezekből kiindulva az sem jó segítség, ha karjánál fogva vezetgetjük a járni még nem tudó kisbabát, éppen az egyensúly megtartásának önálló gyakorlásától fosztva meg őt.

Segítségre akkor van szükség, ha a kisbaba egy új mozgásforma tanulása közben „bajba” kerül. Például véletlenül átbillent az oldaláról a hasára, de sehogyan sem tud még visszafordulni hanyatt fekvésbe. Ilyenkor egyébként is keserves sírással kér segítséget, tehát vissza kell fordítani őt a hátára. Ám a következő alkalommal jó, ha hagyjuk egy kicsit próbálkozni a visszafordulással. Ugyanígy ki kell segíteni a „szorult helyzetből” a kapaszkodva felálló, de leülni, visszaereszkedni még nem képes babát is. Ugyanakkor hagyjunk lehetőséget arra, hogy megtanulja, hogyan kell leülni, hogy ne lehuppanás legyen a vége. Ne mutassuk meg neki, kezét a rácson lefelé vezetve a leereszkedés módját, ezt nem tudja úgysem megjegyezni, de a saját megtapasztalását igen. Soha ne ültessük fel egy székre a kisbabát, amíg saját maga nem képes arra, hogy felmásszon rá. Ám ha önerejéből került fel, ne kapjuk le azonnal róla, attól féltve, hogy leesik. Le fog tudni jönni róla, mert már felmászáskor kitapasztalta annak magasságát.

A mozgás „tanításának” célja általában a csecsemő siettetése: érjen el minél hamarabb egy olyan fejlődési fokot, amit magától még nem is próbálna. Mert például a szomszéd gyereke ennyi idős korában már régen járt, vagy a barátnőnk gyereke jóval fiatalabb, és mégis mászik már. A szomszéd és a barátnő gyerekénél azonban azt is figyelembe kell venni, hogyan mozog. Ha térdben merev, ingatag lábakkal megindul és belezuhan anyja hívogató karjába, akkor nem tud járni, ne is próbáljuk utánozni a produkciót.

Ugyanakkor vegyük észre, hogy milyen szépen, kidolgozott izmokkal, gördülékenyen kúszik, egyenes háttal, biztonságosan ül, önállóan, ügyesen feláll a kisbabánk. Büszkék is lehetünk rá, hiszen ő mozog jobban, szebben, a jövő számára hasznosabban és ez a jó nevelési módszerünk eredménye.