Én, és a saját életterem

A középpontban mindig az „én” helyezkedik el, és ez a legfontosabb. A testet senki sem birtokolhatja, az csak a miénk. Csak nekünk van jogunk eldönteni, kit engedünk magunkhoz közel, és ki érinthet meg fizikailag. Egyetlen személy sem teheti ezt az engedélyünk nélkül. Ugyanez vonatkozik a gyermekre is, ám neki ezt meg kell tanítani, méghozzá úgy, hogy te magad is tudatában vagy ennek, és így viselkedsz. Ha például a nagypapa az ölébe ülteti, vagy a legjobb barátnőd megkéri a gyermekedet, hogy adjon egy puszit az arcára, nem szabad haboznia. Úgy kell cselekednie, ahogy neki éppen jól esik, hiszen ő ugyanolyan szabad és független lény, mint a felnőttek. Ha tehát nem szeretne ölben lenni, szíve joga.

Ha valaki úgy viselkedik, hogy az már kellemetlen a számára, a gyermeknek joga van közölni vele, hogy „NEM! Hagyd abba!”. Ha úgy érzi, hogy valaki már zavaróan viselkedik, el kell mondania el a szüleinek, vagy szólni kell a tanároknak. Senki sem érintheti meg anélkül, hogy ő azt akarná, senki nem lépheti át a személyes határokat az engedélye nélkül. Amennyiben a felnőttek nem tulajdonítanak kellő jelentőséget annak, amit a kicsi mond, ismételje el újra és újra, amíg meg nem értik, mi a gondja. Nem szabad egyedül megoldania a problémákat, és igenis tanulja meg, hogy nem kell elrejtenie, vagy szégyellnie azokat. Soha nem szégyen megszólalni, segítséget kérni, kérdéseket feltenni.