Utálatos babakocsisok

Balek babakocsis

Azt hiszem, alapvetően balek vagyok. Annak születtem. Sokáig a tapintatos, tisztelettudó, normális jelzőkkel áltattam magam, de mára elegendő élettapasztalatom lett ahhoz, hogy beismerjem: nem más ez, mint balekság. Hogy miről beszélek? Hát arról, hogy a 80-as (nem akkor született, hanem annyi idős) öregúr a görbebotjával beáll elém a sorba, mintha mi sem lenne természetesebb. A vastagon sminkelt, középkorú hölgy, klasszikus dauerolt frizurájával szintén így tesz, de még egy félelmetes vigyort is lövell a lányomra. Mindeközben én relaxációs gyakorlatokat mantrázva, azzal csitítom magam, hogy okos enged, szamár szenved. No persze! Okos megelőzi a ráérő(?) babakocsis kismamát, a szamara meg főjön csak a levében! Kezdem azt érezni, hogy a babakocsink (melyet egyébként imádok, hiszen épp eleget szerencsétlenkedtem a kigurulós kerekű, kék színű, 1 méter széles elődjével ahhoz, hogy tudjam, miféle érték egy aprócska, piros, bolygókerekes sportkocsi) egyfajta bélyeg, szégyenfolt, egyenértékű egy felszólítással: „Lökd félre!” Természetesen én sem voltam mindig babakocsis, és remélem, nem is tart örökké ez az állapot. De amikor én még kislány, azaz babakocsitlan ifjú hölgy voltam, számomra valami olyasmit sugalltak a bébi járgányok: „Állj félre!, Engedd előre!, Kérdezd meg, segíthetsz-e!” Ehhez képest, mi történik velünk? Lassan már ki sem merem tolni a gépet az utcára.

Lift gondok

Laktam már a 11. emeleten, és nem örültem, amikor elromlott a lift. Most az 5. igazán nem nagy magasság, de babakocsival, sőt gyerekkel teli babakocsival mégsem vágnék neki a lépcsőknek. A fölöttünk lakó idős hölgy azonban nem osztja a nézeteimet, szerinte elég fiatal vagyok ahhoz, hogy buszhoz sietve, a kölykömet és utazó alkalmatosságát a hátamra kapva, lebaktassak a földszintre. Hívom a liftet, de hiába: nem jön. Fölöttünk sutyorgás, az a fajta, aminek minden szava jól hallható:

- Valaki hívja a liftet!
- De hívom ám! – gondolom magamban, majd tapintatosan (értsd: balek módjára) kommentálom a lányomnak a helyzetet: - Valaki visszatartja a liftet, de ne félj, elérjük a buszt, amivel Mamához utazunk! – az utolsó két szót persze jól megnyomom, jelezve, hogy relatíve fontos volna 5 percen belül kijutnunk az utcára. A válaszsutyorgás sem várat sokat magára:
- Hát én pedig akkor sem engedem el! – hallatszik a magasból. Vajon lementünk gyalog? Nem, ennyire azért nem súlyos a helyzet, de diplomáciai nagykövetemként bevontam az egyezkedésbe a férjemet, aki egészen gyorsan meggyőzte a nénit, hogy mégiscsak célszerűbb lenne, ha elengedné azt a felvonót… Ellenségeink köre tehát bővült egy igen veszélyes példánnyal: a szomszédasszonnyal.

Kedvencem még, ha a babakocsink mellé beszáll a liftbe 2-3 idős hölgy, s amikor ilyen-olyan kiegészítőik valamelyikét odazárja a liftajtó, rosszallóan megkérdezik: „Nem tud beljebb húzódni?”

Babakocsival a közösségi járműveken

Ha már buszozás, akkor szintén nem örvendünk túl nagy népszerűségnek. Épp csak rákanyarodunk a buszpályaudvarhoz vezető gyalogútra, amikor már jól olvasható a várakozó tömeg arcán a következő mondat: „Ugye ezek nem a mi buszunkkal akarnak utazni?!” A válasz minden lépésünkkel határozottabbá válik: „De, igen!” A felszállás értelemszerűen kíván némi logisztikát, hiszen előbb jegyet kell venni az első ajtónál, megkérni a sofőrt, hogy szíveskedjen kinyitni a hátsó ajtót, visszabaktatni, gyereket kivenni, babakocsit összecsukni, végül egyesével felpakolni. Ennyi idő bőven elegendő arra, hogy a tömeg elfoglalja helyeit az utastérben, és kárörvendő vigyorral bámuljon a képünkbe: „Minek utaztok gyerekkel, és pláne babakocsival?” Érdekesség viszont, hogy leszállásnál épp a fentiek ellenkezőjét szoktam tapasztalni. Az ajtó körül ülők egy emberként pattannak fel, hogy segítsenek, gondolom olyasféle indíttatásból, hogy „Tűnjetek a fenébe!”

Ellenséges kerékpárosok

Alapvetően szabálykövető és törvénytisztelő ember vagyok (balek, ugyebár), de városunk járdáinak siralmas állapotát látva, időnként (alapos mérlegelés és körültekintés után) előfordul, hogy a kerékpárúton tolom a babakocsit. Mindezt természetesen a közlekedési szabályokat szigorúan betartva (leszámítva, hogy semmi keresnivalóm babakocsival a kerékpárúton), csak rövid távokon, és csak akkor, ha nincs, vagy elenyésző a kerékpáros forgalom. Mentségemre legyen mondva, hogy míg a járdák kátyúktól szaggatottak, addig a kerékpárutak szép simák, s télen a havat a kerékpárútról rendszerint a járdára halmozzák, nyilván azért, mert a birka gyalogosnak úgyis mindegy. Nos, volt alkalmam mindezt kerékpáros berkekben is megvitatni, s válaszaikból hamar leszűrtem, hogy mint gyakorlatilag minden kismama, úgy én is egy felelőtlen, ön-és közveszélyes, szabálytalankodó anya vagyok, aki rosszra tanítja a gyerekét, s aki azt hiszi, csak azért, mert valamikor kipottyant belőle egy (vagy több) gyerek, már ahhoz is joga van, hogy felrúgja a KRESZ szabályait. Ezúton is üzenem a kerékpárosoknak, hogy nem minden kismama egyforma, van, aki éppen felelősségtől vezérelve dönt a helytelen, ám pillanatnyilag jobbnak tűnő megoldás mellett, és mi, babakocsisok is falra tudunk mászni attól, hogy a biciklisek úgy szlalomoznak a járdán, mintha nem is embereket (gyerekeket!) kerülgetnének, hanem műanyag bábukat.

Az ellenszer

De utálják a magamfajtát a biztonsági őrök is, mert szerintük a babakocsi segítségével könnyedén lehet lopni. Talán újat mondok, de úgy vélem, aki lopni akar, annak ehhez nem szükséges eszköz, míg van egy réteg, aki akkor sem venné el a másét, ha egyedül lenne az üzletben. Az autósok ugyan gyakran előzékenyen átengednek maguk előtt a zebrán, ezt követően azonban elvárják, hogy a másodperc törtrésze alatt suhanjak is át a túloldalra.

Vannak tehát ellenségeink bőven, de nem félek tőlük. Ismerem ugyanis a gyengéjüket, tudom, mivel vehetem le őket a lábukról. Egyszerűen csak ki kell vennem a gyereket a babakocsiból. Folyamatosan babanyelven hablatyoló, hol nekiiramodó, hol hosszan bámészkodó lányomnak ugyanis még a legzordabb biciklis sem tud ellenállni. A fölöttünk lakó néni pedig a következő találkozáskor nem fordul el sértődötten, hanem a lift hívógombjáért nyújtózkodó Pannát látva, mosolyogva megjegyzi: „Milyen nagyot nőtt ez a kislány!”