Okulva a tavalyi, kissé balul sikerült utazásunkból, amikor is autóval vágtunk neki a 400 km-es távnak, melyből olyan 300-at zacskó fölé hajolva tettem meg, idén mi is alapos előszervezésbe kezdtünk. Azt már a múlt évben kijelentettem, hogy autóval soha többé nem utazom 20 km-es körzeten kívül, és mivel a buszok szagától akkor is émelygek, ha csak elzúgnak mellettem, a belföldi repülőjáratok pedig meglehetősen hiányosak (konkrétan egy darab sincs), maradt nekünk eszközül a vonat. A jó öreg vonat, melyen mintegy tíz éven át napi szinten zötykölődtem, szívtam a bűzét, kentem a mocskát. Nosztalgikus élmények, ezen kívül ahhoz is elérkezettnek láttam az időt, hogy a lányunkat összeismertessük a vasúti közlekedéssel.
Kedvcsinálóként megnéztünk pár részt a Thomas, a gőzmozdony című zseniális alkotásból, mely felnőtt szemmel nézve még az alaposan kidolgozott rajzok ellenére is elég gagyi kis történet, ám nem találkoztam eddig olyan gyerekkel, aki ne lelkesedett volna érte. Panna is imádja a beszélő mozdonyokat, Kövér ellenőröstül, Sodor szigetestül, úgy, ahogy vannak. De valahogy hiába mondogattam neki, hogy „Nézd, Thomas! Mi is ilyennel fogunk utazni!” – nem nagyon értette az összefüggést. Előkerestem hát régi családi fotókat, melyeken (hála férjem vasutas múltjának) vonatok is szép számban szerepelnek. Furcsamód, ez egy kicsit közelebb hozta a gyereket a valósághoz, de tapasztalatok hiányában persze még mindig nehezen tudta megérteni, hogy mit akarok az egésszel.
Amint azt már említettem, vannak vonatos élményeink mindkét részről (utasként és vasutasként is), ennek következtében tehát ismerjük a MÁV-ot, mint a rossz pénzt. (Ez a hasonlat egyébként nagyon helytálló: rossz és irdatlan sok pénzbe kerül.) Ki is néztük az interneten az összes szóba jöhető intercity-t, hogy a lehető legkevesebb időt kelljen piszkos, levegőtlen, lassú személyvonatokon töltenünk. Bár nem vet fel bennünket a pénz, az sem érdekelt, hogy így jóval drágább lesz az utazás. Sőt: hála a nemrégiben bevezetett regisztrációs jegynek (egy szem gyerekünkre ráhazudtunk még egyet, hogy plusz egy helyjegyet szerezhessünk), három helyett négy helyjegyet váltottunk mindegyik járatra, ezáltal kiküszöbölve azt, hogy véletlenül illetéktelen idegen sodródjon mellénk.
Megtettük tehát, ami tőlünk telt, és előbb kellemes izgalommal, majd egyre növekvő szorongással vártuk az indulás napját. Én (számomra is) meglepően nyugodtnak mutatkoztam, míg a férjem mindent bevetett, hogy kibillentsen lelki egyensúlyomból. Fáradhatatlanul sorolta azon lehetőségeket, melyek majd (szerinte) tönkreteszik az utazásunkat, ami még hagyján is lenne, de a másokét is! Mert a mi gyerekünk rosszul tűri a tömeget, az idegeneket, a zajt, a meleget, óránként kér egy kis cicit, hogy erőt gyűjtsön, és egész biztosan nem fog enni, aludni, pisilni, kakilni a vonaton, ami aztán garantáltan kiborítja majd! „Átgondoltuk mi ezt?!” – aggodalmaskodott életem párja, és én hárítottam minden egyes problémafelvetését.
Végre aztán felvirradt a nagy nap! Frissen, üdén, fellelkesülten vártuk a vonatunkat kisvárosunk vasútállomásán, reggel hétkor is verejtékezve. Panna kissé megszeppenve nézelődött az ismeretlen terepen, de jókedvűnek tűnt. Begördült a vonat, s a leszálló jegyvizsgáló gyakorlott szeme egy pillanat alatt felmérte helyzetünket. Látva a táskarengeteget (egy nagy, és két kistáska, valamint egy esernyőre csukott babakocsi, és a belevaló gyerek), biztatóan így szólt: „Csak nyugaloooom! Szép, komótosan tessék felpakolni! Ez a kocsi itt éppen megfelelő lesz.” És csakugyan: a felajánlott vagon üres volt, így kedvünkre énekelhettünk, fotózhattunk, és Panna kedvéért kipróbáltuk az összes ülést, hátha valamelyik kényelmesebb, mint a többi.
A mondás sajnos nem úgy szól, hogy „Minden jó, ha az eleje jó”, és mi is sejtettük, hogy türelmes kalauzunkat ideges kapkodás fogja felváltani utunk hátralévő részében. Kapkodás, persze csak a mi részünkről. Mert az már az első átszállásnál jól látszott, hogy MÁV igazán ráér. Intercity vonatunk ugyanis helyből 15 percet késett, technikai okokra hivatkozva. (Mint utóbb kiderült: a melegtől felpúposodott sínek akadályozták a haladását.) Rutinos vonatozó 15 perc késéstől nem dől a kardjába. Mi az egy IC-nek? Behozza két megálló közt! Vagy nem. Sőt az is előfordulhat, hogy összeszed még 30 percet, hogy mintegy háromnegyed órás késéssel érkezzen a célállomásra. Nos, velünk ez történt, értelemszerűen le is késtük a következő csatlakozást. Hiába vásároltunk tehát hármunknak összesen nyolc helyjegyet. A késett intercity fülkés kocsikból állt, ami azt jelenti, hogy hat ember nyomorog egy levegőtlen lyukban összeszorítva. (Ja igen: a klíma nem működött, ahogyan az ablakok sem.) Jó érzéssel megáldott kislányunk nem is volt hajlandó beülni a fülkébe, álldogáltunk tehát a fülledt folyosón, vagyont érő helyjeggyel a zsebünkben, miközben utastársaink kedvükre terpeszkedtek az általunk kifizetett helyeken.
Valamirevaló szülő nem bízza a véletlenre csemetéje utazás alatti ellátását. Mi is gondosan elcsomagoltunk mindent, amire szükség lehet egy 400 km hosszú úton. Vittünk vizet, bébiételt, sós rágcsálnivalót, édes rágcsálnivalót, gyümölcsöt, szendvicset, péksüteményt… mindent, amit a kánikula engedett. Egy egész strandtáska megtelt az elemózsiával, de legalább tudtuk, hogy minden megvan, ami kellhet. Kivéve egyet: a piskótatallért. Mentségemre legyen mondva, Panna azelőtt soha életében nem evett ilyesmit. Tulajdonképpen nem is értem, miből jött rá, hogy az a valami ehető, sőt édesség. Mindenesetre meglátta a mellettünk félrészegen kiterült, skót szoknyás rocker mellett az ülésen az ominózus édességet, és attól kezdve semmi másra nem vágyott. Nem kellett a banán, a Dörmi macika, de még anya cicije sem. Csakis a rocker bácsi piskótatallérja, de mivel egyikünk sem vállalta be, hogy a marcona alakot felrázza egy kis sütiért, a lányunk kitartóan végigüvöltötte a Kelenföldtől Keleti pályaudvarig tartó útszakaszt. Most persze azt gondolja a Kedves Olvasó, hogy az semmiség. Mi is azt gondoltuk. Nos, ez az intercity nagyjából 40 perc alatt tette meg az amúgy 8-10 perces távot. A gyerek sírt, a rocker felébredt, apa pedig a keleti pályaudvari büfés nem kis örömére, potom 500 Ft-ért szerezte be a ragadós, nyúlós, lekváros karikákat.
További IC-s megpróbáltatásaink véget értek, tekintve, hogy lekéstük a csatlakozást. Viszont cserében másfél órán át élveztük a Keleti csarnokának állott vasútszagát, és közel 700 Ft-os Thomas magazinnal szórakoztattuk hulla fáradt gyerekünket. Végkimerültségünk határára érve végre ismerős arcok tűntek fel a távolból. Nem, még nem a családom, csupán a férjem egykori vasutas kollégái. Minimális együttérzést sem mutatva, roppant mód örültek a találkozásnak, és azon nyomban fel is ajánlották a saját maguk által vitt személyvonatot utazásunk folytatására. Jobb híján igent mondtunk, és hamar megállapítottuk, hogy ez a vonat sokkal kellemesebb, mint a délelőtti, intercitynek nevezett förmedvény. Nem volt ugyanis zsúfolásig megtöltve, működtek az ablakai, és még akkor sem éreztem kínosan magam, amikor Panna végül elalvás előtt cicit kért. (Volt szerencsém korábban beleolvasni egy nyilvános szoptatásról szóló fórumba, ahol még azt is leírta valaki, hogy „totyogó gyereket nyilvánosan szoptatni egyenesen gusztustalan.” Rém gusztustalan voltam én is, de nem érdekelt.) Igaz, egy alkalommal a férjem utálkozó arccal állapította meg, hogy „Itt valaki szellentett.” Ám mielőtt még belemerültünk volna az alaptalan vádaskodásba, rájöttünk, hogy a mi gyerekünk kakilt be. „Na, ugye, hogy tud a vonaton kakilni!” – vágtam a férjem fejéhez a kihagyhatatlan ziccert, és békés szunyókálással zötykölődtünk a hátralévő 250 kilométeren át.
Jó kis utazás volt, leszámítva anyukám első mondatát, mely összeborulásunkkor csúszott ki a száján: „Úristen, de büdösek vagytok!” Ámbár igaza volt, azt meg kell hagyni. De amint a szagok a víz hatására, úgy a megpróbáltatások emlékei is megkoptak, és újult erővel vágtunk neki pár nap múlva a hazaútnak. Kényelmetlen IC-ktől ezúttal nem kellett tartanunk, lévén, hogy egyáltalán, semmilyen IC-re nem kaptunk helyjegyet. Mit nekünk 400 km, minden bokorban megálló személyvonattal, négyszeri átszállással! Kibírunk mi többet is! És igen, valóban kibírtuk. De, hogy nem csinálnám újra, az biztos. Itt csengenek még a fülemben a kalauznő szavai, aki megpillantva kislányunkat az 50 fokos vasúti kocsiban, így sóhajtott fel: „Ó, kicsikém! Magamat se engedném ki, ha nem lenne muszáj!” Hogy mit gondolt rólunk, szülőkről, azt talán jobb, ha nem tudom. Panna mindenesetre hősnőként, egyetlen könnycsepp nélkül tűrte a közel nyolc órás tortúrát hőségben, koszban, tömegben, zajban. Mérhetetlenül büszkék voltunk és vagyunk rá! Ugyanakkor hazaérve egy hétre volt szükség, hogy helyreálljon a kis lelkében a rend. Jövőre autóval és nagy adag Deadalonnal utazunk.
OLVASS TOVÁBB!
JUKKI – baba játékok, amelyek fejlesztik és szórakoztatják a kicsiket
A babák számára az első hónapok és évek életük legfontosabb időszaka, hiszen ekkor fejlődik legintenzívebben az érzékelésük, mozg...
GYERMEK"A szülőknek nem szabad mindent személyeskedésnek venni"
Sok szülő fél a pubertáskortól. Egy szakértő elmagyarázza, a szülők és és a tinédzserek hogyan vészelhetik át ezt az időszakot....
GYERMEK7 jel, ami arra utal, hogy csemetéd emlékszik az előző életére
Úgy tartják, hogy a gyerekek kb. 3-4 éves korukig képesek emlékezni korábbi inkarnációikra, és ha jobban odafigyelünk, kaphatunk tőlü...
8 szülői magatartás, mely megakadályozza a gyermeket abban, hogy sikeres legyen
A szülők keményen dolgoznak azért, hogy gyermekeik sikeresek legyenek, azonban fontos, hogy figyeljenek viselkedésükre, melyek esetleg hát...
GYERMEKA 6 legfontosabb különbség az apa és az Édesapa között
Ki az apa, és ki az édesapa? Az apa felelős a fogantatásért, de az édesapa az, aki gondozza a gyermeket. Bár a kettő egymás szinonimája...
GYERMEKTanítsd meg a gyermekedet arra, hogyan őrizheti meg a személyes életterét
Sokak számára a személyes tér ijesztő és nagyrészt feltáratlan téma. Tiszteletben kell tartanunk egy személy belső láthatatlan kis vi...
Adja meg születési időpontját!
VAGY
EZT EL KELL OLVASNOD
ÁLLATI CUKISÁGOK