Valaki vigye el a gyerekemet!

A gyerekem csak az enyém!

Először is, hogyan lehetnék én egy kisbaba rabszolgája? Ajándékként, vendégként érkezett ő hozzánk, nem ismer senkit, semmit, beszélni sem tud. Éppen ezen tulajdonságainál fogva mindenféle veszélynek, támadásnak ki van szegény szolgáltatva, még szép, hogy lesem minden óhaját! Különben is úgy tartottam, aki gyereket vállal, az mondjon le addigi életéről, vonuljon vissza, mert erőit immár egy másik lény jóllétéért kell hadba állítania. (Azt hiszem, emiatt halogattam viszonylag sokáig a gyerekvállalást.) Mama ugyan ajánlkozott már a várandósságom idején is: „Majd jön hozzám nyaralni a kis drága! Majd elviszem én néhány órára, vagy napra, ha kell, hogy ti tudjatok pihenni, dolgozni, amikor arra van szükség!” Na, persze. Tudtam, hogy megtenné, de azt is, hogy soha nem adnám oda a gyerekemet, senkinek, egy félórára sem. Rajtam kívül ugyanis senki nem tudja, nem is tudhatja, hogy mikor éhes, mikor fázik, mikor kell megölelgetni, mikor kell elengedni, és egyáltalán senki nem ismerheti a gyerekemet rajtam kívül. Kezdetben kicsit nyomasztott ez az óriási felelősség, olykor rám tört a pánik. Gondoskodom róla, az életem árán is, de épp ez az! Mi lesz, ha velem történik valami? Nincs belőlem kettő, nélkülem pedig lehetetlenség felnevelni ezt a kisbabát! Aztán szép lassan belenőttem a szerepbe. Apa dolgozik, egyik nagyszülők távol, másik Mama nagyon elfoglalt, bölcsibe nem vették fel, bébiszitterre nem futja… Úgy alakult, hogy a nap 24 órájában a gyerek körül sürgölődtem, az első szavára ugrottam, és ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, s velem együtt az egész család.

Fejünkre nő a gyerek

Tudom, eddig semmi különös nincs a sztoriban, így megy ez szinte mindenütt, ha megérkezik az első baba. A különös az - s erre csak nemrégiben jöttem rá - hogy a lányom elmúlt három éves, lassan fél éve oviba jár, én próbálok újra dolgozni, s mindemellett ugyanúgy „rabszolgálok” a kis királylánynak, mint a megszületése utáni napokban. Nem tudom, hol siklott félre a dolog – valószínűleg azoknál a gondolataimnál, ott az elején, mikor azt hittem, véget ér az élet, ha megszületik egy új élet. Hinnem kellett volna azoknak, akik jó előre figyelmeztettek, de sajnos az a fajta vagyok, aki csak a saját tapasztalatait veszi komolyan. Arra a napra sem emlékszem, amikor a gyerekem túlnőtt a hatáskörén, én pedig beleuntam a bábu szerepébe. Ma tehát ott tartunk, hogy Panna egyeduralkodó lett a családban, és ez már nemcsak, mint szülőt, de, mint embert is felháborít. „Anya, jöjj ide! Ne menj el! Ne kelj fel! Kérek cicit! Ülj törökülésbe! Menj ki a szobából!” Hosszan sorolhatnám a lentről jövő utasításokat, melyeket nem teljesíteni egyenlő egy félnapos tombolással. Puskaporos a levegő mostanában nálunk, én ugyanis sosem voltam az a megalkuvó típus. Felnőttől, hivatalos helyről sem tűröm jól a parancsolgatást, ha pedig ugyanezt a lányom teszi, puszta szórakozásból, akkor bizony könnyen elszakad a cérna. Mivel a matematikát sosem szerettem, ilyenkor számolás helyett eldúdolok egy rövidke dalt, és letérdelve próbálok emberi hangon szólni a kis zsarnokhoz. Azt mondják, ez hatásos, mert érzi, hogy komolyan veszem, hogy egyenrangú partnerként tekintek rá. Nos, nálunk egyelőre nem vált be a módszer, de nem adom fel.

Beteg vagyok?

Azt hiszem, az új háziorvosom „hibája” minden. Megmagyarázhatatlan panaszokkal kerestem fel, indokolatlan fáradtság érzéssel, szívritmuszavarokkal, migrénes rohamokkal. Azt gondoltam, valami súlyos, esetleg eddig nem diagnosztizált kórság fészkelte magát a szervezetembe, és kilátástalan a gyógyulás lehetősége. Mindenesetre előre (majdnem a rendelőbe lépésemmel egy időben) leszögeztem, hogy kizárólag olyan gyógyszert vagyok hajlandó magamhoz venni, ami mellett lehet szoptatni. Szerencsére a doki egy kicsit józanabbul gondolkodik, mint én. Első körben elsütött néhány viccet, melyen kettőnk közül ő mulatott jobban („És? Felhívják néha az óvónők, hogy menjen szoptatni?”), majd vázolta a tényállást. Laborvizsgálat nélkül is biztos benne, hogy a vaskészletem maximálisan kimerült az évek óta tartó szoptatásban, ehhez társul még némi pszichés és mentális fáradtság, ez pedig magyarázat minden kellemetlen tünetemre. Orvosként és apaként is alátámasztotta azt a felvetésemet, miszerint a gyereknek még mindig van szopási igénye. „Hogyne, legalább 6 éves korig. De az anyának is élnie kell.” A legkevésbé sem értettem vele egyet, kiváltképp, mikor kategorikusan eltiltott a szoptatástól. Haragudtam rá, és fafejű férfinek tartottam, aki csak tankönyvből tud egy-s mást a szoptatásról. A vérvétel eredménye természetesen a doktort igazolta, én pedig egyre gyengébb lettem.

Happy and késleltetve

A happy and-et majd egy későbbi cikkben írom meg, egyelőre ugyanis várat magára. Jelenleg a leszoktatás fázisában vagyunk, és meg kell mondjam, nem megy könnyen. Azt hittem, ez egyáltalán nem bonyolult. Hogy egy szép napon a gyerekem majd elfordul a cicitől, és nem kéri többé. Átlag családokban ez így történik. Nálunk dráma van, minden szinten. A gyerek kér, én nem adok, ő utál, én dühös vagyok. Rá, mert hisztizik, és magamra, mert szigorú vagyok. Mert nem adok magamból, és, mert adtam valaha is. Igen, most irigylem azokat, akik soha nem szoptattak. Most odaadnám a Mamának pár napra, de már nem viszi és a kicsi sem akar menni. Most elutaznék, elválasztanám, de nem csellel, mint rossz íz az imádott „energiaforrásra”. Most lennék egy kicsivel fiatalabb, hogy másképp csinálhassam, vagy idősebb, hogy túl legyünk már ezen. Ha még szoptatsz, vagy ezután kezded, ne engedd, hogy így elhatalmasodjanak a dolgok! Nagyszerű élmény volt szoptatni, átsegített baleseteken, betegségeken, kórházi kezelésen. Hat hónapig szoptatni fontos, egy évig szoptatni szép, másfél évig szoptatni kiváltság, de azon túl már értelmetlen.

Gyerekkoromban mindig volt macskánk, évente egyszer kölykezett is. Kamaszként azt gondoltam, a macskáktól fogom ellesni a gyereknevelés alapjait. Láttam őket vemhesen elnyúlni a tavaszi napsütésben, a béke általam sosem tapasztalt foka ült ki szép pofájukra. Láttam őket a kölykeiket testükkel óvni, tűzből a szájukban menteni. Láttam, hogyan tanítják a bukdácsoló kicsiket vadászni, hogyan engedik át nekik a legfinomabb falatokat. Most gondolok csak rá, hogy azt is láttam, miként kergetik el a süldő kismacskákat maguk mellől. Villantak a fogak, csattantak a pofonok, kibújtak a karmok. Rajtam a sor, „el kell kergetnem” a gyerekemet, lazítanom kell a szimbiózison, melyhez már igencsak túlkoros. Biztos a macskáimnak sem volt könnyű…