Védőnők és anyukák

Változnak az idők

Az ember – különösen, ha nő – élete során többször is kapcsolatba kerül a védőnői szolgálattal. Kezdetnek ugyebár rögtön csecsemőkorában (amire vélhetően egyikünk sem emlékszik), de a védőnők jelenléte afféle óvó karként kíséri végig az óvodás- majd iskoláskorunkat is, aztán rövid kihagyás után újra felvesszük vele a kapcsolatot, amikor saját gyermekünk születik. Így elegendő időnk van arra, hogy kialakuljon bennünk a kép a jóságos, mindig mosolygós, állandóan segítőkész védőnéniről, aki a semmiből jelenik meg váratlanul, hogy ellenőrizze a hajunkat, a körmünket, mindenféléket kérdezzen a szokásainkról, idővel pedig (úgy 20-30 év múlva) ugyanígy járjon el a gyermekünk esetében is. Csupán egyvalami változik az eltelt idő alatt: a kedves, mosolygós védőnéni 20-30 év múltán érthetetlen módon ádáz ellenséggé válik a szemünkben, aki talán számmisztikával, vagy kombinatorikával sakkozza ki, hogy mikor nem volt időnk felporszívózni és megágyazni, és még véletlenül se választ más időpontot a megjelenéshez. A gyermekünket segítőkészség helyett a kritika szemüvegén át vizslatja, és a mosoly mellett mind gyakoribbá válnak rosszalló fejcsóválásai. 

A nagybetűs VÉDŐNŐI SZOLGÁLAT

Én magam legalábbis így jártam a védőnőmmel. Már a terhesség idején is voltak fenntartásaim vele kapcsolatban (meglehetősen hiányosan töltötte ki a kiskönyvemet, elfelejtette ideadni a minden várandósnak járó ajándékcsomagot, az apás szülést azért ajánlotta, hogy legyen, aki az asztalra csap, ha baj van, stb.), de a havi egy, tízperces látogatás nem nyomott annyit a latban, hogy különösebben foglalkozzak a problémával. 

Ám amikor a szülés után a látogatásai megszaporodtak, kezdtem gondolkodóba esni a védőnői szolgálat valódi szerepét illetően. Hogy a lakásban túl meleg van (novemberi baba), hogy a köldökcsonkot rosszul kezeltem, hogy nem a megfelelő pózban szoptatok, hogy túl sok időt töltök a gyerekkel a hideg levegőn, még egyáltalán nem tűnt bántónak, sőt. Pironkodva köszöntem meg a hozzáértő jó tanácsait, és néhány estét végig pityeregtem, amiért ilyen buta anyát adott az ég az én drága kis bogaramnak. A férjem már akkor is mondogatta, hogy nem kéne ennyit rágódnom ezen („Drágám, a védőnő nem normális!”), de én még hittem a nagybetűs VÉDŐNŐI SZOLGÁLAT-ban. Különben is átláttam a szitán: a férjem azért haragudott erre a lelkiismeretes (hetente jött látogatni, és most, 9 hónap után is bekopog havonta egyszer) asszonykára, mert véletlenül (számmisztika, vagy kombinatorika) mindig akkor toppant be, amikor ő a délutános műszakba készülődve éppen egy szál alsónadrágban kanalazta az ebédet. Ki tehet arról, hogy ő ilyen trehány? És egyébként is: miért nem lehet az ebédhez normálisan felöltözni?! 

„Úristen, de nagy ez a gyerek!”

Boldog(talan) naivságom fokozatosan, néhány hónap után változott előbb morcos örömtelenségbe, majd dacba, innen pedig már csak egy macskaugrásnyira voltam a mai állapotomtól, amikor is nem vagyok hajlandó beengedni az otthonunkba a védőnőt. Köszönhető ez a legutóbbi váratlan látogatásának, amely alkalmával elborzadva nézett végig a kislányomon: „Úristen, de nagy ez a gyerek!” Azt persze mi is láttuk, hogy nagy, mondogattuk is egymásnak, hogy mekkorát nőtt a nyáron. Csak kicsit más hangsúllyal, úgy is mondhatnám, hogy büszkeséggel telve. De a védőnő itt még nem állt meg, fejcsóválva felmérte tetőtől-talpig az önfeledten vigyorgó 9 hónaposomat, majd kijelentette: a gyerek kövér. Kövér?! Na, ilyet se hallottam még egy csecsemőről! Rögvest ki is fejtettem a saját nézetemet, mely nemes egyszerűséggel így szólt: „Szerintem nem kövér.” „De igen, sajnos az!” – kontrázott a védőnő, amiből kíméletlenül rá kellett jönnöm, hogy ez a némber nem viccel. Tényleg nem tetszik neki a lányom. Szerettem volna már ezen a ponton kipenderíteni a lakásból, ő azonban egy nyomozótiszt alaposságával igyekezett kiszedni belőlem a gyermek étkezési szokásait. Hányszor eszik egy nap? Miket eszik? Mennyit? Szopik még? Éjjel is szopik? A lelkem mélyén ott dübörögtek pár hónappal korábbi szavai, melyek arról szóltak, hogy a gyermek túl sovány, tápszerezni kell és hozzátáplálni, mielőbb. Én akkor sem láttam olyan drámainak a helyzetet, de tudtam, hogy a szülői elfogultság sok mindent eltorzít, ezért a szakember tanácsai szerint jártam el. Most tehát magabiztosan elemeztem ki a napi ötszöri étkezésünk részleteit. „Ez borzasztóan sok!” – hüledezett „őrangyalunk”, de megnyugtattam: „Nem, nem sok, mivel csak kis adagokat fogad el. Egyszerre csak 100 ml tápszert, fél üveg bébiételt…” „Hát éppen ez a baj! – vágott a szavamba - Egy ekkora gyereknek már bőven elég kell, hogy legyen napi háromszori étkezés. Jól ki kell éheztetni, és akkor majd megeszik 2-3 deci tápszert is. Nem hallotta még, hogy az állandóan nassoló gyerekekből lesznek a kövér felnőttek? Ugye nem akarja, hogy úgy elhízzon, mint az apukája?!”

Újraszervezés

Bevallom, előállt nálam a „köpni-nyelni nem tud” jelenség, meredten bámultan a szerintem tökéletesen arányos és nem mellesleg gyönyörű magzatomra, közben pedig azon töprengtem, most akkor szervezzem-e át az életemet az egészséges táplálkozást illetően, vagy jelentsem be a védőnőt a felettesénél, mint a hivatására abszolút alkalmatlan személyt? Én ugyanis mindaddig abban a hitben ringattam magam, hogy még felnőttek számára is ajánlott a napi ötszöri étkezés, fejlődő szervezetnek pedig egyenesen kötelező. (Mi másért volna a bölcsődékben, óvodákban, iskolákban is tízórai és uzsonna?) Ami az elhízást illeti, szintén tévképzeteim(?) voltak: azt gondoltam, aki sokszor eszik keveset, az kisebb valószínűséggel hízik el, mint aki kiéhezetten felfalja a fél háztartást. 

A védőnő, kihasználva pillanatnyi „üzemzavaromat”, újabb ejnye-bejnyéken törte a fejét, és már a kérdésbe is tömény negatívizmust feccölve, lesajnáló hangon faggatott tovább: „Még mindig a szülői ágyban alszik?” Voltam ugyanis olyan őrült, hogy korábban ezt elmondjam neki. „Igen – feleltem – mert nekünk (mindhármunknak) ez vált be, így vagyunk elégedettek, így működik leghatékonyabban az életünk.” Ugye, mondanom sem kell, hogy nem osztotta a véleményemet: „Ez nagy baj! Tegye a kiságyba, és hagyja, hogy álomba sírja magát! Sírás nélkül úgyse fog menni, ha 15 évesen kezdi el az átszoktatást, akkor sem.” 

Türelem, fegyelem

Ekkor már éreztem, hogy a düh forró hullámai a tarkómat, majd a füleimet nyaldossák. Itt van ez az idegen ember, aki nem ismer engem, nem ismeri a családomat, és bár hivatásbéli kötelessége lenne, fikarcnyit sem ismeri az én egyetlen, drága szemem fényét, hívatlanul érkezett, rabolja a drága időmet, és a saját otthonomban rezzenéstelen arccal sorolja a hibáimat, sőt sértegeti az egyébként távol lévő férjemet. Általában a végsőkig türelmes ember vagyok, de akkor feltettem magamnak a kérdést: „Meddig tűröd még?!” Belül már forrongva, de kifelé még tiszteletet mutatva közöltem vele, hogy a gyerek legkésőbb 3 éves korára át fog szokni a saját ágyába, addig pedig az én ágyammal, az én időmmel és az én testemmel szeretnék magam rendelkezni. „Jó, ahogy gondolja – jött a csöppet sem elégedett válasz – a szoptatásról viszont kezdje el leszoktatni.” Ekkor már tudtam, hogy a védőnők szégyenével hozott össze a sors. „Maga a szoptatás, az anyatej persze jó, de ne igény szerint történjen. Szoptasson naponta egyszer, mondjuk reggelente!” Lehet ehhez még valamit hozzáfűzni? 

Átfutott az agyamon, hogy megadom neki a La Leche Liga elérhetőségét, ám mielőtt ezt megtehettem volna, a kislányom – mintha tudná, miről van szó – hangos nemtetszését fejezte ki az iránt, hogy ez a különös néni, akitől anya aurája zavarossá vált (szerintem látja az aurámat, ezt majd alkalomadtán meg is beszélem a védőnőmmel…) még mindig itt osztja az észt az ágy szélén. Miután elégedetlen kiáltások közepette négyszer-ötször az ágyra csapott apró tenyerével, és ragyogó szemecskéje villámokat szórt a védőnő felé, lehetőségem volt azt is megtudni, hogy a gyerek túlságosan akaratos. „Álmos – igazítottam ki a jelzőt – éppen altatni készültem.” „Értem én – felelte a védőnő – de ne engedjen meg neki mindent. Ne akkor aludjon, amikor akar, hanem amikor maga úgy gondolja!”

Mi így szeretjük

Nos, nem dobtam ki a védőnőt, megvártam, míg magától távozik. Az ezt követő néhány napban hol sírva, hol nevetve idéztem fel az ominózus beszélgetést, mígnem megérett az elhatározás, hogy többé nem nyitok ajtót előtte. A kislányom köszöni, jól van. Naponta ötször eszik, igény szerint szopik, sőt így is alszik, méghozzá a szülői ágyban. A minap volt szerencsénk összefutni a védőnővel vásárlás közben. A már ismerős nemtetszéssel vizsgálgatta a gyereket a babakocsiban, és megkérdezte, kevesebbet eszik-e már? „Ó, igen! – feleltem – Most már sokkal kevesebbet eszik!” Ami persze nem igaz, és ezt mindketten pontosan tudjuk, elég csak ránézni a fodros babacombokra, a röcögős, harapnivaló karokra. Mi így szeretjük.

(Megjegyzés: Tudom - bízom benne -, hogy az esetünk egyedi, és a kismamák többségének jó a kapcsolata a védőnőjével.)