Visszaszokni az óvodába

Beszokás 2.0

Nem megy nekünk ez a beszokás-dolog, idén legalábbis vért izzadunk vele. Pedig tavaly klasszikus karikacsapás üzemmódban vettük az akadályokat. Anya ugyan megjárta a poklot az első hetekben (de legalábbis néhány orvosi rendelőt mindenféle, stressz generálta betegséggel), ám a gyerek úgy szokott be, ahogyan a nagykönyvben meg vagyon írva. Némi sírás elváláskor az első napokban, kis hiszti odahaza, majd egy reggel kötelességtudó, ügyes, nagy óvodás nyitotta rám mélykék szemeit. Gondoltam, ez a projekt tehát kipipálva!

A nyári kényszerszünet után családilag óhajtottuk már az óvodás hétköznapokat. A nagylány sokat unatkozott, hiányoztak a kis barátok, az intézményi rutin, a közösséghez tartozás élménye. De persze eljött az utolsó szabad étvége is, én pedig vegyes érzésekkel vasaltam vasárnap délután az ovis málhát. „De szörnyen nehéz volt ez tavaly!” – nosztalgiáztam, és hálás szívvel gondoltam rá, hogy milyen remekül sikerült átvészelni azokat a heteket. A lányom is hasonlókra gondolhatott, mert sorra elevenítette fel kis óvodás élményeit, a csoporttársakhoz, az óvónénikhez fűződő emlékeit. Ki maradt velük, ki költözött el, ki lesz már idén iskolás… Határtalan optimizmusában még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy A. néni megváltozott, és többé nem fog kiabálni...

Rajtra készen?

Utcai ruha, benti ruha, játszós ruha, tornaruha, ovis ágynemű, alvóállat… minden és mindenki élére vasalva, felkészülten várta, hogy újra birtokba vegye a menzaszagú óvoda csoportszobáját, amikor valami halvány sejtelem lebegett át a gondolataim között. „Megmérem a lázát!” Pedig nem volt náthás, nem köhögött, nem tüsszögött, csak izgatottan várta a másnapot. Izgatottan és láztól kipirulva. Alig akartam hinni a szememnek. Vajon ennyire izgul, szimulál, vagy tényleg beteg? Mindenesetre lázas volt, így a nyári szünetet meghosszabbítottuk. Örültem is, meg nem is. Jólesett az ajándékba kapott néhány nap, ugyanakkor sejtettem valami végzetest a kimaradás mögött. Ám a baljós gondolatokat elhessegetve, a hét közepén mi is belibbentünk az óvoda kapun. Gyors átöltözés, búcsúpuszi, odabent lelkes üdvözlés, majd… sírás! Sírás a második napon, a harmadikon, otthon, ebéd közben, játékidőben, udvaron, vagyis mindig, mindenütt. Megijedtem. Mi történhetett ezzel a gyerekkel, amit én nem vettem észre? Miért okoz neki egyszeriben gondot az óvoda, holott tavaly minden reggel alig várta, hogy indulhasson? Aggódó paramamiként konzultáltam előbb az óvónőkkel, majd anyatársakkal, végül felmerült pszichológus bevonása a történetbe, de erről mindenki lebeszélt. „Ne kínozd a gyereket, hagyd, hadd sírjon, majd visszaszokik, nincs ebből semmi gond!” – mondták, de nem hittem nekik. A legérdekesebb a gyerek magyarázata volt. A „Mégis, miért sírsz?” - kérdésre rendre ugyanazt válaszolta: „Azért, mert az egyik új kislány mindig sír, mert azt hiszi, hogy ott van az anyukája, csak nem engedik oda hozzá.” Ezek után lelkesen és képszerűen elmagyarázta, hogy pontosan tudja, miket gondol a másik gyerek. Már tudtam, ha nem akarom, hogy engem vegyenek kezelésbe, ezzel nem állhatok a pszichológus elé.

Beszokás 2.1

Vacak érzés, ha valamiről van egy karakteres véleményed, miközben mindenki más ennek az ellenkezőjét gondolja. Magam sem tudtam, én látom-e rosszul a dolgokat, vagy a többiek. Mígnem az egyik reggel az óvónő kijött elénk az öltözőbe. „Anyuka, valami nincs rendben, nem jó, hogy a kislány állandóan sír.” – közölte óvakodva, és az én lelkemről egy kőszikla gördült le. Azt reméltem, végre szövetségesre találtunk, végre valaki javasolt valamit, amit pontról pontra betartva a problémák egyszer csak megszűnnek. „Azt javaslom, kezdjük elölről a beszokást.” Tetszett az ötlet. Azt azonban elég meredeknek éreztem, ami ezután következett: „Ha meg tudja oldani, ne hagyja itt már ma sem, majd telefonálok, ha a másik gyerekkel realizálódott a helyzet.” Meg tudtam oldani, jó is volt együtt csavarogni a városban, miközben mindenki más a munkáját végezte, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ezzel több kárt okozunk, mint hasznot. A gyerek mindenesetre elégedett volt, és égre-földre ígérte, hogy többé nem fog sírni az oviban. Na, persze. Arra még befizetünk!

Beszokás 2.3

Telt-múlt az idő, néhány nap után a másik sírós kislány beszokott az oviba. Rajtunk volt hát a sor! Szépen, nyugodt tempóban újra kezdtük kiscsoportos pályafutásunkat. Első nap érte mentem 10-kor. Végigsírta azt a két órát. Második nap érte mentem fél 11-kor. Végigsírta a két és fél órát. Harmadik nap érte mentem 11-kor. Végigsírta a három órát. Sőt sírt otthon, a fürdőkádban, a játszótéren, a Mamánál… És bevallom, amikor nem látta, sírtam én is. Kezdtem félni attól, hogy innen már nincs visszaút, a gyerekem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva végigsírja az óvodás éveket, majd lelki roncsként kerül be az iskolába, hogy aztán így tengesse tovább megnyomorított kis életét. Bármit megtettem volna, hogy ez ne így történjen!
Bármit, de az óvónéni újabb javaslata mégis szíven ütött. „Anyuka, most már kezdje el rendszeresen hordani a gyereket, és aludjon is itt, mert nem tesz jót neki ez a rendszertelenség! A sírással pedig nem kell foglalkozni; a gyerekek hol sírnak, hol nem.” Szerettem volna tiltakozni, de jóformán egy hang sem jött ki a torkomon. Hát magamtól fordultam én vissza vele az óvodaajtóból? Kértem én, hogy maradjon otthon? S az vajon kinek az ötlete volt, hogy az első évben ne aludjon ott, hiszen „még kicsi”? Egy szempillantás alatt megértettem, hogy van az a helyzet, amikor sok mindent mondanánk, de a gyerek érdekében inkább hallgatunk.

Anyja lánya

Bevezettük tehát az életünkbe – immár felszólításra - a rendszeres óvodába járást, ott alvással fűszerezve. A gyerek sír. Anya néha elkeseredett, néha már bosszús, és unja az egészet. A legtöbbször azonban az iskoláról beszélünk. Kérdez, és én válaszolok. „Az iskolában is kell aludni? – Nem, ott nem csak nem kell, de nem is szabad. – Ott is van néha foglalkozás? – Ott szüntelenül foglalkozások vannak, úgy hívják őket, hogy tanóra. – Ott is van óvónéni? – Ott tanító nénik és tanító bácsik vannak, akik vigyáznak rátok, és tanítanak benneteket.” Mosolyog, ragyog a szeme, látszik, hogy alig várja a pillanatot, hogy iskolás legyen. Én pedig hirtelen megvilágosodom. Volt egy kislány, 30 éve, ugyanígy gyűlölte az óvodát, és alig várta a pillanatot, hogy iskolás legyen. Hiába, az én lányom.