Tizenévesen még azt gondolnánk akkor, ha majd betöltjük a 18. életévünket. Amikor a szüleink majd nem mondják meg, mit hogyan csináljunk, mikorra érjünk haza, milyen jegyeket hozzunk haza az iskolából és még sok minden egyebet ide lehetne sorolni. Úgy gondoljuk, amikor majd senki nem fog beleszólni abba, hogyan éljük az életünket, akkor válunk igazán felnőtté. Jól hangzik és egyszerűnek, pedig nem az.

Amikor a szüleinkkel élünk, még terhesnek gondoljuk, hogy van beleszólásuk a dolgaink alakulásába. Sokszor nem vesszük észre azt a tényt, hogy ők csak jót akarnak nekünk. Nem kioktatás céljából teszik ezt, hanem azért, mert ők már felnőttek és rendelkeznek annyi élettapasztalattal, amivel mi még nem. Nagyobb rálátásuk van az életre. Sokkal bölcsebbek és megfontoltabbak, mert sok mindent átéltek már. Tapasztaltabbak az élet azon területein, ami még, csak az után vár ránk igazán, hogy kirepültünk a fészekből.

Nem mindegy ki milyen neveltetésben részesül

Akit például a szülei óva intenek, és inkább megcsinálnak helyette mindent, nem hagyják kibontakozni, érvényesülni, hogy a rá szabott feladatokat saját belátásai szerint végezze el, az nehezebben is lesz önálló felnőtt ember. Persze lehet neki segíteni, eligazítani, ha megakad, de túlzásba sem szabad esni. Ha ez megtörténik, és nem hagyunk neki teret a megoldásra, hogy ő maga jöjjön rá, akkor olyan felnőtt lesz, aki megszokja, hogy mindig van körülötte valaki, aki megmondja neki, mit hogyan csináljon vagy kijavítja az esetleges hibáit. Pedig egy tinédzsernek, aki már nem gyerek, igenis szüksége van arra, hogy kapjon annyi szabad teret, hogy ő saját maga egyedül is meg tudjon oldani bizonyos problémákat. Ha elsőre nem is sikerül, majd következő vagy sokadik alkalommal fog. Meg kell adni a lehetőséget neki, hogy próbálkozhasson annak megfelelően, ahogy ő gondolja helyesnek, nem pedig úgy, ahogy mi gondolnánk, hogy az jó lenne.

A túlzott féltés negatív következménye az lesz, hogy a tinédzser önállótlan és önbizalom hiányos felnőtté válik. Illetve megfelelési kényszerrel fog küzdeni a későbbiekben, mert mindig megkapta a szüleitől a megoldást. Meg kell hagyni a szülőnek a gyereke felé azt az esélyt, hogy esetleg elbukik, vagy ha elsőre nem is úgy sikerül, ahogyan szerette volna, majd a következő alkalommal menni fog. Elvégre a hibáinkból tanulunk. Azoktól leszünk még erősebbek.

Mikor is válunk igazán felnőtté?

Úgy gondolom, nem életkor függő. Nem akkor, ha majd 18 évesek leszünk, nem is akkor, amikor elköltözünk otthonról. Nem feltétlenül az első munkahely megszerzése után, amikor már nem a szüleink tartanak el minket, hanem a saját lábunkon meg bírunk állni. Majd akkor, amikor beleütközünk az első komolyabb akadályokba. Mikor érkeznek majd a pofonok, a csalódások. Ezek azonban mind erősíteni fogják a jellemünket, a kitartásunkat.

Ilyenkor majd visszagondolunk arra, hogy esetleg bizonyos dolgokban hallgatni kellett volna a szüleinkre. Esetleg jobb jegyeket kellett volna szerezni, jobban meg kellett volna fogni a tanulást stb. Mikor mi is kikerülünk a nagybetűs életbe és megtapasztaljuk, mennyi minden vár ránk, akkor elgondolkodtató lesz, hogy majd mi is ugyanazt fogjuk tenni a gyerekünkkel, amit nekünk adtak a szüleink? Mi is megpróbáljuk majd őket jobb belátásra bírni, segíteni nekik, hogy ne érje őket annyi csalódás? Valószínű. Ez egy állandó körforgás.