A rettegett felelősség

Mit jelent?

Láttam én már olyat, hogy valaki azért szakított meg egy többéves kapcsolatot, mert már nem volt olyan hű de érdekes a másik fél. Unalmas volt minden nap ugyanazt átélni. Olyat is hallottam, hogy valaki azért hagyta el a párját, mert annak anyagi problémái lettek és lelkileg nem tudta feldolgozni.

Ha ilyen egyszerű ez az egész, akkor mi szükség van párkapcsolatokra? Miért nem éljük csak ki ösztönszerűen a szexuális vágyainkat az első emberen, aki megtetszik, ahelyett, hogy házasságot kötnénk, és összebútoroznánk? A legdurvább eset pedig az volt, amikor egy férfi elhagyta azt a nőt, aki őt évekig ápolta, mindenről lemondva, majd mikor a férfi felépült, élvezni kezdte rendebe jött életét. A nő nélkül.

"Egy férfi elhagyta azt a nőt, aki őt évekig ápolta, mindenről lemondva,   majd mikor a férfi felépült, élvezni kezdte rendebe jött életét. A nő nélkül."

Tehát gondolkozzunk csak el, mit vállalunk. Minden párkapcsolat zsákbamacska. Az elején. Ilyenkor lazább a kötelék, a felelősség mégis magától értetődik, amíg az ember szerelmes. Persze, egészen addig, amíg fel nem üti a fejét a hétköznapok illúzióromboló hatása. És az ember kényelmes, inkább lemond a kapcsolatról, mint, hogy felelősséget vállaljon a másikért. És ez a jelenség gyakoribb, mint gondolnánk.


Ami az enyém, az a tiéd is

Valamikor szégyenszámba ment, ha valaki elvált. Nem volt szokás egymás után többször házasodni, ha valakivel mégsem jött össze a dolog. A férj rá volt utalva a feleségre, és fordítva. A szerepek kiegészítették egymást. A férfi kereste a pénzt, a nő vezette a háztartást.

Megosztották a családban vállalt felelősséget. Manapság a nők is, a férfiak is hasonló életet élnek. Önállóan. Ezért nem tudják mit jelent az, egymásra támaszkodni, számítani, vállalni a másik problémáit. Hiszen azok nem csak az egyik félhez tartoznak.

"Manapság a nők is, a férfiak is hasonló életet élnek. Önállóan.  Ezért nem tudják mit jelent az, egymásra támaszkodni."

Annak idején nagyanyáink anyái kiharcolták nekünk a női egyenjogúságot. Ezzel együtt viszont sajnos nem csak jogainkat kaptuk örökül, hanem azt a felelősséget is vállalnunk kellett, hogy minden területen megálljuk a helyünket, férfi segítség nélkül. Akartuk, vállaltuk. 

Ám egyre többet és többet kezdtünk magunkra vállalni és végül egyedül maradtunk az egyenjogúságunkkal, a feladatainkkal, azzal a bizonyítási kényszerrel, mely arra ösztönöz bennünket, hogy férfiként is képesek legyünk működni.

Vajon mennyire támaszkodhatunk egymásra? Mennyire szabad azt remélni, és elvárni társunktól, hogy kitartson mellettünk, és ne csak a saját, hanem a mi jövőnkre is gondoljon?



Ha újra kezdhetném...

Szomorú , hogy egyre többen érezzük azt, ha fiatalabbak lennénk, úgy 10-20 évvel, mindent másképp csinálnánk. Többet gondolnánk a jövőnkre, arra, hogy mi tévők legyünk, ha egyszer egyedül maradunk, akár egy hosszabb, stabilnak tűnő párkapcsolat megszakítása után. Talán gyűtögetnénk, hogy biztosabb anyagi alapokra fektessük jövőnket, és talán többet foglalkoznánk saját igényeinkkel. Vagy mégsem?

Miért félünk bízni és remélni, hogy lesz egy társunk, akire mindig számíthatunk?