Mostanság sokat töprengtem. Mindenféléről. De egy idő után feltűnt, hogy bármit is teszek, állandóan kisgyermekkori emlékek villannak be, olyanok, amikre már nagyon rég nem gondoltam, és mégis időről időre váratlanul ott lüktettek az agyamban, olyan elevenen, mintha csak tegnap történtek volna. Azt gondoltam, hát jó, ha folyamatosan ezek törnek elő az aktuális dolgok helyett, akkor bizonyára kezdenem kell velük valamit. De mit? Mit tehetnének értem most 31 évesen egy kislány emlékei? És mi a közös mondanivalója ezeknek az emlékeknek?

Fogalmam sem volt a válaszokról, de tudtam, hogy csak idő kérdése, és megfejtem.
És az emlékek csak jöttek, én pedig figyeltem, mintha csak egy filmet néznék. Emlékeztem rég elfeledett helyekre, arcokra, ízekre, illatokra. Néhány a sok közül:

Amikor apám értem jött az óvodába, és az épületet elhagyva először úgy tett, mintha haza mennénk, majd félúton váratlanul megkérdezte: "Állatkert vagy Vidámpark?" Én meg fülig érő mosollyal, lábujjhegyen szökdelve vágtam rá: "Vidámpark!" És a képi emlékekkel együtt visszatért az orromba a similabda fűrészpor illata és számba a vattacukor eper íze és a miattuk érzett öröm újra átjárt tetőtől talpig.

Eszembe jutott, ahogy 3-4 évesen rohanok ki dédnagyanyám házából a kertbe, egy nagy tavaszi zápor után, és állok ott mezítláb a vizes földön, eszem a nyers cukorborsót és várom, hogy a felázott talajból kikecmeregjenek a giliszták, hogy aztán a nagy tarajú kakasnak adhassam őket. És emlékeztem a nyugalomra, ahogy akkor elvesztem ezekben a pillanatokban, és nem számított az idő, egyedül a cukorborsó indáiból font karkötő és a katicák pettyei voltak fontosak.

Megelevenedett a nap, amikor a legidősebb öcsém született. Balatonon nyaraltam a nagymamámmal, és még csak két napja voltunk ott, amikor jött a hír: megérkezett a várva-várt kistestvérem. Fél órán át ugráltam az ágyon azt üvöltözve: "Megszületett a Máté!", majd az 5 évesek határozottságával kijelentettem a mamának, hogy haza megyünk. Ő először hadakozott, mert a szállás egy hétre előre ki volt fizetve, de hamar belátta, hogy nincs esélye, mert engem akkor már nem érdekelt sem a strandolás sem a fagyi hegyek csak az öcsémet akartam látni, így hát csomagoltunk. Emlékszem az euforikus állapotra, a heves szívverésre, ami a kórház folyosóján fogott el, majd tetőzött, ahogy megláttam anyámat, karjában a tesómmal.

És az emlékek csak jöttek és jöttek, de ahogy közeledtem a jelen felé egyre kevesebb lett ezekből az eleven, meghatározó pillanatokból. 10-12 éves korom után, mintha valami elveszett volna. De mi? Aztán rájöttem, hogy nem valami veszett el, hanem én. Én vesztem el a sok valami között és egy nagyon fontos velem született képességem: a boldogság.

Azt hisszük, hogy ahogy felnövünk, egyre bölcsebbek leszünk, és egyre tisztábban látunk, pedig egyre csak butulunk és vakulunk. Ahogy lépkedünk ki a gyermekkorból, úgy engedjük be az életünkbe az igazi mumusokat: félelmeket, gátakat, megalkuvásokat, feladásokat... és aztán hagyjuk, hogy ezek irányítsanak mindent.

Ez az! Megértettem az emlékek üzenetét!

Megfejtés: boldogság. Mi is az? Szerintem a boldogság nem egy állapot, hanem egy képesség. Képesség arra, hogy elűzzük a félelmeket, lebontsuk a gátakat és harcoljunk, ha kell. Gyerekként mindannyian birtokában vagyunk ennek a képességnek, mégis annyian lemondunk róla idővel. Pedig ez a képesség örök, bármikor újra tanulható és fejleszthető.