Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy tudjuk, napjaink emberét régóta foglalkoztatja az a gondolat, hogy vajon „csapatban" jobb-e lenni és a többiek véleményét követni? Vagy esetleg érdemes-e megpróbálkozni némi pozitív különcséggel, és ha muszáj, szembefordulni a csoporttal? Nem kell messzire mennünk példákért. Sajnos százszámra akadnak esetek egészen az általános iskolai életünktől kezdve, keresztül a középiskolás, egyetemi éveinken, a munkahelyünkön, vagy akár családdal töltött időben, és így tovább.

A csoport erős. A csoporthoz tartozás érzése is erős bennünk, hiszen ősi vágyunk tartozni valahová. Ez nemcsak ránk, nőkre jellemző, hanem a férfiak ugyanúgy ebben vannak benne. De nem mindegy, ki milyen mélyen hagyja, hogy a csoport szelleme áthassa. Minden közösségben vannak normák. A családban olyasfélék, ki kap először húst a tányérjára, ki megy be először az ajtón, és így tovább. Ebben mind hallgatólagosan megegyezünk, és a továbbiakban ekképp éljük a mindennapjainkat. Hasonlóan a munkahelyen, barátok között stb. Ez rendben is volna. De mi történik akkor, amikor nem értünk egyet a csoporttal, mert az valami olyasmibe vág bele, olyasmit tervez, olyasmit hagy jóvá, ami a mi értékrendünkkel nincs összhangban? Hagyjuk magunkat befolyásolni, „behódolunk" a többségnek, alávetjük magunkat a sokaság akaratának, vagy inkább minden körülmények között kiállunk magunkért, saját igazunkért?

Pozitív nonkonformizmus

Azért tettem oda a címhez a „pozitív" jelzőt, mert semmiképp sem tekintem megoldásnak semmire, ha valaki minden létező rend, szabály-, illetve normarendszer ellen fellázad. Ez lenne a nonkonformizmus negatív válfaja. Az ilyen ember egyszerűen elfelejtett felnőni, vagy csak nagyon unatkozik, úgyhogy inkább el kellene mennie kerítést festeni, hogy levezesse a benne dúló feszültséget.

Nem. Pozitív értelemben ez inkább a józanságot, kiválást, önálló gondolkodást és a mindehhez társuló magabiztosságot jelenti, amely, ha szükséges, képessé tesz minket, hogy szembehelyezkedjünk a csoporttal. Ez lehet olyan apróság, mint, hogy szót emelünk, ha valaki elhullajt egy papírzsebkendőt az utcán, de a társaságunk egyik tagja sem szól rá. Lehet ennél sokkal nagyobb, jelentősebb dolog is, például, ha kollégák gonoszul beszélnek egy mozgássérült munkatársról, és mi mellette így, ismeretlenül is kiállunk.

A bátorságunk ilyen esetekben való összeszedése több szempontból is fontos. Egyrészt, hogy elkerülhessük a lelkiismeret furdalást, hiszen, ha saját értékrendünk ellenében cselekszünk, lelkiismeretünk mindenképpen megmozdul, ellenkezik. Még az is lehet, hogy önmagunkat fogjuk vádolni az egész csoport által elkövetett dolgokért – ez szintén nem túl kifizetődő. Másrészt, mondjuk, hogy „egy fecske nem csinál nyarat", de mi van, ha mégis? Csak most az egyszer. Mi van, ha mégis azért, mert hallatjuk a hangunkat, és merészelünk ellenkezni, mások is összeszedik a bátorságukat, és a végén kiderül, hogy a velünk lévő emberek többségének értékrendjével szintén ellenkezik az, amit elkövetni tervezünk (ismét mondom: nem kell arra gondolni, hogy épp közösen készültünk bankot rabolni)?

Próbálkozni szabad, sőt, kötelező. A saját magunk érdekében, és azért is, hogy a csordaösztönnek ne essenek jó dolgok, emberek áldozatul. Legyünk okosak, legyünk bátrak. Merjünk ellenállni, persze a megfelelő keretek között, a megfelelő fórum használatával, elvégre magunknak sem akarunk rosszat. De ne engedjük, hogy, csak mert „kényelmes", a mások, a többiek véleménye minket is bekebelezzen! Ellenállni nem mindig egyszerű. Például annak, akinek az alaptermészetének nem része a lázadás, neki kifejezetten idegen, ijesztő is lehet esetenként.

Mégis, van, amikor megéri. Ezt nem csak én mondom. Mások is sokan mondják. Pszichológiával foglalkozók, és olyanok, akik már emeltek szót a többiek ellenében egy jó ügyért, akiket már védett meg egy ismerős vagy ismeretlen egy középiskolás, csúfolódó bandától. Felnőttek vagyunk, a lehetőség itt van a kezünkben, használjuk! Ha tudjuk, hogy meg kell tenni, ha ez „emberi kötelesség", hát nyissuk ki a szánkat. Még így is találkozni fogunk gyáva emberekkel, akik négyszemközt bátrak, mint egy oroszlán de, ha a csoport előtt kellene véleményt nyilvánítani, fülük-farkuk behúzva fognak odébb sunnyogni. De ez minket nem szabad, hogy elkedvetlenítsen. Az életünket nem élhetjük le attól való félelmünkben, hogy a csoport nem tart majd minket elég jónak, elég odaillőnek. Hiszen, gondoljunk csak bele, kinek kell olyan emberek szeretete, akikkel nem közösek az erkölcsi normáink? Nem gerjeszt ez önmagában is már feszültséget? Dehogynem! Válasszuk a bátorságot, válasszuk a pozitív különcséget. És a csoportot csak akkor, ha az megérdemli.