Gyászolni fáj...

A halál fogalma gyermekkorban

Az egészen kicsi gyermekek esetében a halál fogalma még nem tudatosul. Anyjának a fizikai távollétekor mindig attól retteg, hogy örökre elveszíti őt, hiszen a kisbaba még szimbiózisban él az édesanyjával. A halál, mint fogalom azonban még nem létezik számára. A gyermek 5-6 éves koráig visszafordíthatónak gondolja a halált. Ha egy gyerek tehát azt hallja, hogy meghalt valaki, gyakran megkérdezi, hogy mikor fog visszajönni: ma meghalt, de holnap vagy holnapután feléled, és visszatér. Játék közben is mindig feléled az, aki meghal. Hatéves kora körül érti meg a halált a maga visszafordíthatatlanságában, és ilyenkor nem egyszer alvászavarai lesznek, rettegni kezd a betegségektől és a mikrobáktól. A gyerek ekkor már felfogja, hogy egyszer mindenki meg fog halni, a szülei és ő maga is.

Ekkor majdhogynem az ismeretelmélet szintjén foglalkozik a halállal, elkezdik érdekelni a különböző betegségek, az anatómia, a csontváz, a dinoszauruszok, és egyéb régen kihalt állatfajok. Tudása révén kezdi elfogadni a halált, és meg tanul védekezni a halálfélelem ellen. A halálfélelem pedig a kisgyermekkor lezárulásának jele. Később, a serdülőkorban másképpen, új intenzitással jelenik majd meg a halál fogalma. Ebben az életkorban a halál, vagy legalábbis a halállal való kacérkodás az élet feletti uralmat jelenti: azt a bizonyosságot, hogy az ember uralja az életet, ahogyan uralja önmagát, saját változó, a felismerhetetlenségig átalakuló testét.

A gyászmunkát el kell végezni

Életünk folyamán mindannyiunknak sok mindent el kell gyászolnunk: illúzióinkat, fiatalságunkat, szerelmünket, egy régi házat, egy elveszett tárgyat, és még sorolhatnám. Freud szerint a gyászmunkát el kell végezni, nem szabad megtakarítani a szenvedést. A folyamatnak meg van a maga ideje, a gyász általában egy-másfél évig tart, a beteges gyász azonban beláthatatlan ideig, talán örökké. Szerinte a gyász „a szeretett személy elvesztésére adott reakció ugyanezt a fájdalmas hangulatot, a külvilág iránti érdeklődés elvesztését foglalja magában, elvész bármifajta új szeretetvágy választására való képesség, a személy elfordul minden olyan teljesítménytől, amely nem áll kapcsolatban az elhunyt emlékével. Az énnek ebben a gátlódásában és korlátozásában a gyásznak való kizárólagos odaadás fejeződik ki, és nem marad tere más céloknak és érdekeknek.”

Ahogy egyre idősebbek leszünk, és megértjük, hogy mindenki halandó, egyre hosszabb és fájdalmasabb lesz a gyász. Minél fiatalabb egy gyermek, annál gyorsabban el tud gyászolni valakit. Életösztöne és képzelőereje legyőzi a fájdalmat, az elhunyt emlékét pedig megszépíti. Ha fel is tör néha benne, hihetetlen élni akarása gyorsan legyőzi.

A veszteséget enyhíti az emlékezés

Emlékezés közben az elhunyt megelevenedik és gondolatainkban újraéled. Az emlék segít kitölteni a hiány okozta űrt. Eleinte mindent elönt a halál és a visszafordíthatatlan elválás okozta fájdalom, csak az eltávozott hiányára tudunk gondolni. Lassacskán aztán gondolatainkban visszahozzuk az elhunytat, fájdalmunkat át-át szövik az együtt töltött boldog pillanatok emlékei, a halott tehát újra élővé válik gondolatainkban. Végül azon kapjuk magunkat, hogy a szeretett halottal újra megteremtettük az érzelmi kapcsolatot. Az élet ugyan elválasztott bennünket egymástól, de megmaradnak az összekötő szálak. Tudat alatt mindent el is követünk azért, hogy ezek a szálak el ne szakadjanak. Az élők nem kelhetnek versenyre a holtakkal, és ez nem is baj. Ez is egy módja annak, hogy megőrizzük az eltávozott helyét, elevenen tartsuk emlékét és pótolhatatlannak érezzük.

Véget ér valamikor is a gyász?

Freud az alábbiakat írta: „Tudjuk, hogy egy ekkora veszteség után idővel tompul a fájdalom, de soha nem fogunk megvigasztalódni, az eltávozottat soha nem fogja pótolni senki. Bárki foglalja el a helyét, soha nem lesz ugyanaz. Végeredményben jó is ez így. Ez az egyetlen módja annak, hogy megőrizzük a szeretetet, amelytől semmi áron nem akarunk megszabadulni.”

A gyász nem betegség

Egy idő után maguktól is megszelídülnek az elvesztett személy emlékei. A gyászolóra azonban figyelni kell, de semmiképpen sem szabad megfosztani a gyászától valamiféle korai beavatkozással. Sokszor a pszichológusokat a legjobb szándék vezérli, amikor egy tragédiát követően azonnal megjelennek, hogy segítsenek feldolgozni az eseményeket. Erre a sietségre azonban semmi szükség. Olyan ez, mintha meg akarnák kímélni az embereket a szenvedéstől, mert steril, a permanens boldogság állapotát hazudó társadalmunkban a szenvedés ugyanolyan zavaró tényező, mint a halál vagy a betegség. Pedig a bánat és a veszteség legalább annyira építi az embert, mint a boldogság. Veszteségek nélkül nem létezik élet. Minden embernek magának kell kidolgoznia a stratégiát, hogy el tudja viselni az elválást és a veszteséget.

A veszteség elleni harc stratégiái

Minden rítus harc a szeparáció ellen. Mindannyiunknak szükségünk van bizonyos rítusokra, amelyekkel voltaképpen létezésünk stabilitását biztosítjuk. Szilárd kereteivel a rítus teremti meg a rendet és a folytonosságot. Mindannyian kötődünk valamilyen rítushoz, és bizonyos mértékben függünk is tőle. Természetesen minden rítusnak más és más az értéke, más és más a funkciója.

A mindennapi rutin életünk természetes része: általában mindig ugyanabban az órában kelünk, megmosakszunk, felöltözünk, reggelizünk, elindulunk az iskolába vagy a munkahelyünkre, majd hazatérünk – így alkalmazkodunk a világhoz. Ha mindennap mindent másképpen akarnánk csinálni, az már a beteges instabilitás jele lenne. Szívesen panaszkodunk erre a „taposómalomra”, de hova is lennénk nélküle? A dolgoknak meg van a maguk helye a világban, a mindennapok rutinja jelenti életünkben a biztos pontokat, melyekre szükségünk van, hogy el ne tévedjünk. Kiváló lelkiállapotra vall, ha kilépünk a hétköznapok rutinjából, felfedezőútra megyünk, feltalálunk, kitalálunk, megváltoztatunk valamit. A pszichikum lényege a változatosság. Állandó mozgásban van, folyamatos jövés-menésre, gondolattársításokra és új gondolatok létrehozására képes, előretekint a jövőbe, visszapillant a múltra, elképzel, feltalál, emlékezik, sajnálkozik és vágyakozik…

Az életben mindenki választhat egy egyenes, kitaposott utat, amelyről soha nem tér le, amelyen kockázat nélkül haladhat végig, miközben az egyhangúság lassan álomba ringatja pszichikumát. Ez azonban természetellenes. A pszichikum kerülő utakra vágyik, tévelygésekre, pörgésre, néha lelassul, hogy aztán újból felgyorsulhasson. Az életben sok minden hajtja az embert a rutin és a sztereotip viselkedés felé, de nagyon kell vigyáznunk, hogy bele ne merevedjünk. Ellenkező esetben már nem mi választunk, hanem belülről jövő kényszereink foglyai leszünk, rögeszméssé válunk. A rögeszmés ember ettől nem tud megszabadulni. Állandóan ugyanazokat a stratégiákat ismétli, hogy el ne veszítse azt, ami megnyugtatja. Így elérkezik egy pillanathoz, amikor tulajdonképpen már nem is él: irányítani akarja az életét, és közben elveszíti, eltéved. Soha nem fog tudni megszabadulni a rögeszméitől, nem képes megváltoztatni vagy abbahagyni ezt a fajta viselkedést. A védekező stratégiák foglya, már nem szabad, mert a szokásaihoz van láncolva, és ezek a láncok helyettesítenek minden más kapcsolatot.

Természetesen nagy különbség van a rögeszmés neurózis és a biztonságot adó mindennapi rítusok között. Mindannyiunknak vannak apróbb rítusai és rögeszméi, de ha neurózissá fejlődnek, lehetetlenné teszik és megsemmisítik az életet. A rutinnal való szakítás felszabadítja az embert. Persze kockázata is van. Mit találunk, ami még nem volt? Jobb lesz-e majd, mint azelőtt? El kell fogadnunk, hogy más lesz, és maga a változás fejlődést jelent, hiszen alkalmazkodnunk kell, új tájékozódási pontokat kell keresnünk, új helyeket kell találnunk a világban.

Amikor lehetetlen a gyász

Egy szülővel nem is történhet rosszabb és borzasztóbb annál, mint hogy elveszíti a gyermekét, hiszen a gyermek azért van, hogy folytassa életünket akkor is, ha egyszer mi már nem leszünk. Ennek a fordítottja annyira felfoghatatlan, hogy a gyermekét gyászoló szülőre nyelvben nincs is szó: a gyermek árva lesz, de az „elárvult” szülőre nincs szavunk. Az apa és az anya – amikor várják születendő kisbabájukat – előre megálmodják, hogy milyen legyen – a gyermek tudatosan vagy öntudatlanul vágyaik és félelmeik tárgya. Amikor megszületik, és végre szemtől szemben állnak vele, sohasem olyan, mint amilyennek elképzelték. Egy darabig még belelátják az elképzelt tulajdonságokat, vonásokat, míg végül elfogadják olyannak, amilyennek megszületett. De mi van, ha az a kisgyermek soha nem születik meg? Az a szülő, akinek halva születik a gyermeke, vagy idő előtt elhal az anyaméhben, soha nem tudja elgyászolni elképzelt gyermekét, hiszen az meg sem született valójában. Így annak továbbélő emléke megakadályozza, hogy későbbi élve, egészségesen megszületett gyermekét olyannak lássa, amilyen az a valóságban. Az első terhesség emléke meggátol minden értelmezési lehetőséget. Ilyenkor lehetetlen a gyász…