Győzd meg magad!

Bár nem vagyok babonás, de… Hát igen, ez már eleve rosszul kezdődik. Arról van szó, hogy a mentális programozás nálam kissé furcsán működik. „Milyen jó lesz, ha délután rajzolok egy jót!” – ábrándozom átszellemülten. Teljes mélységében élem át a helyzetet. Fejemben az elképzelés, ráadásul a megvalósítás mikéntjét illetően sem vagyok éppen tanácstalan. Pár óra múlva persze szépen sajogni kezd a fejem. Nálam ez sűrűn előfordul: egy húsz évvel ezelőtti műtéti beavatkozás miatt gyakran szenvedek a migréntől. Amikor viszont a legrosszabbra készülök… Ilyenkor ugyebár „be kellene vonzanom a negatív energiákat”. Hát a nagy fenét! Három rajz elkészül, összehozok valami zenét, fantasztikusan jól elvagyunk az aktuális kedvesemmel… Mi lehet itt a háttérben? Hogyan kezeljem én ezt a fonák helyzetet? Talán felfedezhetnék valamiféle lelki mechanizmust… Lássuk csak! Megvan a megoldás! Bizarr, ám elvileg elfogadhatónak tűnik. Tehát: nyilván a gyenge szemem okán képes vagyok a mély átélésre. Mi következik ebből? Az elgondolásaim túlságosan is intenzívek, ezért már meg sem valósulnak a külvilágban.

Elképzeltem a délutáni rajzolást. Mélyen átéltem, túlságosan is intenzíven. Ez már nem fog összejönni… Félek egy bizonyos élethelyzettől: megrázó bevillanás, éspedig annyira, hogy beleborzongok. Megúszom a bajt! Hát persze, hiszen tudati szinten már megvalósult. Nem állítom, hogy ez másnál is így működik. Mindenesetre már azon veszem észre magam, hogy direkt átélem a félelmeimet! Mágikus praktikákat alkalmazok, holott annyit pofázok az ésszerűségre való törekvés fontosságáról. De ha jobban meggondolom, nem is olyan irracionális ez az egész! Van benne logika, csupán a rendszerem némileg szokatlan előfeltevéseken alapul. Úgy látszik, hogy egy jól sikerült nap érdekében minden reggel előre jajgatnom kell. Hallottam én is a régi bölcsességről, miszerint a vadat először lélekben kell elejteni. Mármost én sajnos nem így működöm! A módszert alkalmazva sajnos éhen maradnék.

Eltérő karakterek esetében természetesen egészen más elvek hathatnak. Én is találkoztam olyan emberrel, aki tényleg iszonyatos bajokat vonz magához a negatív beállítottságával. Talán mazochista lehet a szerencsétlen? Tudat alatt a borzalmak után epekedik? Tulajdonképpen elképzelhető. Nincs kizárva, hogy rejtett vezeklési kényszernek engedelmeskedik, netán elkerülhetetlen bajokat lát előre. Ki tudja? Valahol olvastam, hogy tulajdonképpen mi programozzuk magunkat a betegségekre. Nos, ezek szerint én valójában akarom a migrént? Hát… Ha tényleg ilyen hülye vagyok, akkor megérdemlem a sorsomat. Legjobb tudomásom szerint nincsenek mazochisztikus hajlamaim, vagyis fejem zsongása nem tölt el kéjes örömmel. Egy időben kemény quarelinista voltam, de már lejöttem a szerről. Nem teljesen, viszont ma már szerencsére csak alkalmi fogyasztó vagyok, a függésnek vége!

Van egy fontos mozzanat, mely a fentebb vázoltakat némileg más megvilágításba helyezi. Nagyon határozott ideálok vezérelnek, vagyis tudom, hogy nagy vonalakban mit óhajtok létrehozni. Kemény mentális programozásról, vagyis önszuggesztióról beszélek. Szilárd eszményeim hiányában aligha tudnék bármit is kezdeni magammal. A megvalósítást illetően azonban megtanultam, hogy a rugalmasságnál nincs fontosabb. Én arra programozom önmagam, hogy meghalljam a belső hangot, mely tudatja velem helyzetemet és lehetőségeimet.

Sikerre programozva

„Ha hiszel a gyógyulásban, minden rendbe jön!” – mondják a spiritualitás mesterei. Vajon helyesen értelmezik a helyzetet? Valóban minden csak a hiten múlik? Egy teljességgel racionális orvos is azonnal kiszúrja, hogy betege milyen mértékben képes a felépülésre. Csodákra képes az, akiben van elég életösztön. Lehet, hogy az illető hitről beszél, holott ő csupán tudatában van szervezete rendkívüli regenerálódó-képességének.

Mármost egy orvos már személyes kisugárzásával csodákat művelhet. Ha sikerül hatnia betegére, döbbenetes eredményeket érhet el. Nyilvánvaló tény, hogy mentális tevékenységünk nagyban befolyásolja szervezetünk működését. A valódi gyógyító képes a „belobbantásra”, vagyis a megfelelő mentális program betáplálására. Lehetséges, hogy valakin csak a sokkterápia segít, másoknál viszont egy érintés hozza meg a kívánt hatást. Mármost a cél az, hogy lehetőség szerint ne kelljen másokra támaszkodnunk, tehát saját erőnkből tudjunk valamiképpen gazdálkodni.

Bármiféle spirituális vonatkozás mellőzésével is állíthatjuk, hogy vágyaink és céljaink tudatosítása kedvezően hat az életünkre nézve. Ha már körvonalaztuk magunkban, hogy mit várunk magunktól és a világtól, valamint lehetőségeinket is helyesen mértük fel, tulajdonképpen megtettük a döntő lépést. Az önszuggesztió sokat segíthet, hiszen a rendszeresen ismételgetett mentális utasítások előbb-utóbb hatni kezdenek. Az amcsi módszer értelmében úgy kell tennünk, mintha már eleve pontosan olyanok volnánk, mint amilyenek lenni szeretnénk. Pál apostol a hitet reményünk tárgyának bizonyosságként való megéléseként határozza meg. Nos, a hittel csak az a baj, hogy már eleve hinni kell benne. Szerintem elég, ha rendszeres következetességgel emlékeztetjük magunkat arra, hogy mit is akarunk valójában.

Varázsigék

Keleten mindenféle különös formulákat mormolnak az emberek. Az egyszerűbb lelkek úgy hiszik, hogy a hangsorok által konkrét szellemi hatalmakat szólíthatnak meg, a műveltek viszont csupán az összpontosítás eszközeiként kezelik a „varázsigéket”. A mantrázás abban segít, hogy tudatunk összeszedetté váljon. Nem teljességgel mellékes, hogy miféle hangokat ismételgetünk, hiszen egy szó csengése komoly érzelmi hatást fejt ki. Lényegében azonban bármiféle halandzsa megteszi, ha következetesen mormoljuk. Néhány perc elmúltával finom zsongást érzünk a fejünkben, majd átéljük a tudat kitágulásának gyönyörét. Az imádkozás misztikus nézőpontból hasonló célokat szolgál, mint a mantrázás. Hithű hitetlenként is belátom, hogy az önátadással végzett fohászkodás komoly erőket mozgósít a hívőben.