Ima vagy meditáció?

Az önmaga felett rendelkező személyiség nyugati „találmány”. Az Atyaúristennel folytatott párbeszéd során formálódott, majd a Vele való szembehelyezkedésben teljesedett ki. Lényét a világtól elkülönült entitásként érzékeli, erejét ezért mindig valami külső jelenségből nyeri. Még hitetlenként is teremtményként éli meg önmagát. Ekkor alkotójaként nem az Urat, hanem a természetet nevezi meg. A keleti lelket mélyen áthatja a világegyetemmel való egylényegűségének tudata. Ő maga csupán pillanatnyi felvillanás, a teljesség parányi alkotóeleme. Tudatában van önnön körülményfüggő mivoltának, ezért erejét nem is merítheti a szembenállásból. Minél inkább összeolvad a világgal, annál teljesebb életet élhet. Belenyugvó természete miatt hajlamos a megalkuvásra. Sok esetben inkább felül akar emelkedni a problémákon, mintsem a megoldáson fáradozna. Társadalmi viszonyainak merevsége éppen egységtudatából adódik: mivel ő nem érzi, hogy valaki odafentről figyeli, viselkedését más módon kénytelen szabályozni. Az Atyaúristen szerepét nála a többiekkel fenntartott szigorúan hierarchikus viszonyok veszik át.

A nyugati szellemre ösztönzően hatottak a keleti spiritualitás gyakorlatai, ám egy nyughatatlan európai vagy amerikai soha nem lesz képes teljes egészében azonosulni a számára eredendően idegen felfogásokkal. Az Új Világrend megálmodói amúgy valószínűleg követendőnek tekintik a japán hozzáállást, vagyis igyekeznek mindenkiben tudatosítani a totális függőség érzését. Önátadó, megalkuvó egyénekkel könnyebben boldogulnak a hatalmasságok. A baj csak az, hogy el akarják tüntetni a személyiséget, a nyugati szellem legragyogóbb alkotását. Nem tekinthetünk mintának egy olyan társadalmat, ahol az individualizmus még ki sem tudott bontakozni. Fontos, hogy mindez tudatosuljon bennünk, mert a kulturális különbözőségek ismeretének hiányában a meditációs módszereket sem tudjuk igazán ügyesen alkalmazni. Pedig nagy hasznunkra lehetnek: sokkal többre megyünk velük, mint fohászokkal és könyörgésekkel. Csupán karakterünkhöz kell őket igazítanunk.

A mágus és a szent

Az egyik hatalmat akar, a másik pedig totális alávetettség után sóvárog. A kinyilatkoztatott vallások buzgó követői gyanakodva tekintenek a mágusokra. Feltételezik róluk, a ténykedésük során a Sátán erejét alkalmazzák. Persze ha ők maguk egy hódító hadjárat alkalmával magától az Úrtól kérnek segítséget ellenfeleik felaprításához, abban szerintük nincs semmi kivetnivaló. Vajon a szentek segítségéért esdeklők nem űznek-e mágiát? Egyébként is, aki kéréssel fordul az égiekhez, az nem elégedett fennálló helyzetével. Netán az Úr csak azon segít, aki képes a totális megalázkodásra? De ha igényeket támasztunk Teremtőnkkel szemben, az nem azt jelenti, hogy csupán eszköznek tekintjük Őt? Nagy kérdés! Másrészt mire mennénk egy olyan Istennel, akihez nem is lehet vagy ildomos imádkozni? Egyszerűen csak zengjük az Úr dicsőségét, hátha attól fogjuk magunkat a lehető legjobban érezni? Mivel a Hozzá fűződő viszonyunk meglehetősen zavaros, nehéz értelmet adni az imádkozásnak. Egy szociálisan érzékeny pap arra szólította fel híveit, hogy csak a holtakért mondjanak fohászokat, az élők érdekében pedig cselekedjenek. Hitetlenként is rokonszenvesnek találom a kívánalmát. Amúgy az emberi leleményesség spirituális ügyekben is határtalan. Egy tanító azt tanácsolja, hogy előre köszönjük meg Istennek, amit kapni fogunk Tőle. Zseniális! Nekem imponál ez a pimaszság!

Isten manipulálása

Bizony, az imádság esetében ez a lényeg! A hívő szeretne hatást gyakorolni teremtőjére, hogy önnön akaratát érvényre juttathassa. Mivel úgy tanulta, hogy Isten kedve szerint befolyásolhatja az események alakulását, szépen megfogalmazza kívánságait. Néhány természeti törvény időleges felfüggesztése igazán nem okozhat fejfájást az Úrnak! Mármost az olyan személy imádkozik, aki tehetetlennek érzi magát, vagyis csak a gondviselés közbenjárásában reménykedhet. Sajnos rengeteg ember helyzete valóban kilátástalan, szóval a felvilágosult szempontból gyermetegnek ható Isten-befolyásolási kísérletek valahol nagyon is érthető, ráadásul szívfájdító megnyilvánulások.

Állandóan rettegő őseinket még a civilizáció sem védte. Csoda, hogy az égiek segítségét kérték? Túlélésük érdekében szólították meg a felsőbb régiók lakóit. Felismerték gyöngeségüket, személytelen erőkkel viszont akkori tudásukkal nem tudtak volna szembefordulni. Minden igyekezetünk ellenére mi is borzasztóan kiszolgáltatottak vagyunk. A hit, az irracionalitás nagyon is fontos mozzanat az emberi faj életrevalóságának szempontjából. Fennmaradásunkat nagyban köszönhetjük ábrándjainknak, talán még sokkal inkább, mint tudásunknak. Egy embertelen mindenség gondolatába belepusztultak volna az éppen önmagukra ébredő őseink.

Mivel Földünkön a mi kis életünk napjainkban is felettébb problémás, érthető módon sokunk viselkedését határozzák meg vallásos meggyőződések.
Az imádságot illető fenntartások az erkölcsi érzék kifejlődésével együtt fogalmazódnak meg. Amikor magamnak kérek valamit az égiektől, óhatatlanul szembesülnöm kell azzal, hogy a legtöbb ima bizony nem talált meghallgatásra. Miért is lennék éppen én a kivételezett? Vajon nem tiszteletlenség embertársaimmal szemben, ha Isten vagy más magasztos lény segítségét kérem? Mégis milyen alapon tekinthetném magam kiválasztottnak? Mivel tudom, hogy nálam sokkal értékesebb emberek imádkoztak hiába, inkább csöndben maradok. A sok szenvedés láttán amúgy sem tudom tisztelni azt a titokzatos valamit, amiből a világ létrejött. Bennem egy személytelen kozmikus erő sokkal kevesebb indulatot gerjeszt, mint egy jogosan vádolható tudatos alkotó. A hívő lelkek, mielőtt saját ügyükben kérik az Úr vagy egy szent segítségét, mondjanak egy imát a többi érző lény üdvéért is! Az önző vallásosság ugyanis nagyon visszataszító tud lenni. Egy kínai buddhista mondás szerint utazásunk reggelén nem illő jó szélirányért fohászkodni, mert lehet, hogy óhajunk teljesülésével olyasvalakinek ártunk, akinek fontosabb dolga van. Mondjuk haldokló gyermekével hajózik egy orvoshoz. Egy nepáli tanító pedig azt találta mondani, hogy aki hálát ad szerencséje miatt, az beleegyezik mások bosszúságába.

A lélek békéje

A komolyan gondolkodó nyugati személy már elveszítette a metafizikai értelemben vett szabadságának illúzióját. Éppen ezért fontos, hogy végre önmagában is ismerje fel a Mindenséget formáló erőt. Elidegenedésének érzéséből fakadó gyötrelmeit megszüntetheti a keleti lelki gyakorlatok alkalmazásával. Fontos azonban, hogy a teljesség bűvöletében ne váljon érzéketlenné! Sokan hibásan közelítenek a meditációhoz. Az amúgy is meglévő kozmikus harmónia tudatosításán ügyködnek, mondván, hogy a világ nagyszerűségét csak észre kell venni. Mármost a mindenség lényege nem valamiféle tökéletes rendszerben rejlik, hanem önmaga számára is talányos mivoltában.

A meditáció tehát nem a rend felfedezését szolgálja, hanem egy eszköz egy emberibb világ megalkotásához. Kevés visszataszítóbb figurát tudok elképzelni a cégvezetőknek vakon engedelmeskedő, szabadidejében pedig zen-meditációt végző üzletembernél.