Játszmáink és a sorsunk

Ha fellapozzuk a Teremtés könyvét, azt látjuk, hogy Isten hatalmat adott az embernek a világ felett, a növények felett, az állatok felett, de a többi ember felett nem. Minden hatalom, amit az ember ember felett gyakorol – tegye azt szuronnyal, fegyverrel, csábító frázisokkal, szexualitással, ígéretekkel vagy játszmákkal – illegális és bűnös, mert hatalma csak az emberfelettinek lehet az ember felett.

Márai Sándornak van egy nagyon érdekes regénye, Az igazi, amely azt a kérdést boncolgatja, hogy él-e valahol a világon egy nekünk teremtett, ideális partner, akit csak meg kellene találnunk. Márainak erre az a válasza, hogy nem, igazi nem él a világon – de ha valaki szerencsés, akkor találkozhat élete során egy-két emberrel, akikből lehetne igazi. Ám ehhez az együttélésbe nagyon sok türelmet, lemondást kell fektetni, és akkor egy idő után úgy összecsiszolódhatnak, hogy már nélkülözhetetlenek egymás számára.

Sajnos, az emberek szívébe nincs beleírva, hogy az ember nem tulajdon. Senki. A gyerek sem, a férj sem, a feleség sem, a szerető sem! A rabszolgatartás minden formája aljas. Ha a játszmák arról szólnak, hogy milyen manipulációval lehet egy másik ember felett hatalmat gyakorolni, őt tulajdonná tenni, akkor erre a tisztességes ember nemet mond. Az a mondás járja: az élet kikényszeríti, hogy az ember játszmákat játsszon. A kérdés csak az, hogy amit az élet kikényszerít, abba mindig bele kell-e egyezni? Az élet ugyanis a háborúkat is kikényszeríti. És még sorolhatnám, hogy mi mindent kényszerít ki: negatív indulatokat, gonosz cselekedeteket. Mindenre igent kell mondani? Attól, hogy a világ gonosz és züllött, nekünk is gonosznak és züllöttnek kell-e lennünk? Vagy inkább vállalni kell az ellenállás kockázatát, ami néha az ember egzisztenciájába, sőt az életébe kerülhet? Ezt senkitől sem lehet megkövetelni, legfeljebb az ember követelheti meg önmagától. De azért nem kell a gyávaságot dicsőséggé emelni!

Mindenki egyfajta játszmát játszik

Nagy kérdés az is, hogy vajon lehet-e egy kultúrát a játszmákra alapozni, és lehet-e ezt szinte az emberi kapcsolatok uralkodó formájának tekinteni? Vajon nem ez az oka annak, hogy a társadalmon mostanra olyan méretű gyanakvás uralkodott el, hogy már senki sem hisz a másiknak? Mindenki azt szimatolja, hol akarják átverni, mert feltételezi, hogy mindenki játszmát játszik. Hát akkor kinek higgyen…? A baj az, hogy a játszmát sokan összetévesztik a neveléssel és a tapintattal. Természetes, hogy nem mutathatjuk meg az indulatainkat a maguk nyersességében, mert nem akarjuk megbántani a másik embert, és olyan hatást akarunk elérni, hogy ő se bántson meg bennünket, ha lehet. A tapintatos magatartás azonban nem feltétlenül hazugság, és nem feltétlenül játszma.

Azt mondja a mózesi parancs: tiszteld apádat, anyádat! De hogyan lehet parancsra tisztelni valakit? Szeresd ellenségedet! Lehet parancsra szeretni valakit? Ez akaratlagos szabályozás alatt van? Hétfőn utálunk valakit, de ha úgy döntünk, akkor kedden már szeretjük? Ilyen nincs. Az ember érzelmi élete nem áll akaratlagos szabályozás alatt – csak a viselkedése. Meg lehet-e parancsolni valakinek, hogy soha ne szeressen bele egy másikba? Nem, de ki lehet kényszeríteni játszmákat, hogy legalább viselkedjen úgy, mintha. Egy gyerektől is meg lehet követelni, hogy viselkedjen úgy, mintha tisztelné a szüleit, de a valódi tisztelet a szülőn múlik, nem a gyereken. Ugyanez igaz az iskolára is. Mi a követelése egy tanárnak a gyerekkel szemben? Viselkedj úgy, mintha tisztelnéd a tanárt! Hogy valójában mekkora hülyének tartod, az a magánügyed, illetve titokban megbeszélheted a társaddal, de úgy kell tenned, mintha tisztelnéd, ő meg – bár szintén azt gondolja rólad, hogy tökgolyó vagy – látszólag elfogad téged rendes, értelmes gyereknek. Vagyis tanár és gyermek játszmát játszik, mindketten úgy tesznek, mintha, és ha ebben következetesek, akkor soha nem lesz bajuk egymással. De ha a gyerek nem tesz úgy, akkor baj lesz! Ez a játszma.

Egy veszekedő házaspár általában apró dolgokon ugrik össze. Van, aki elhiszi, hogy tényleg csak az a bajuk egymással, hogy a férj elfelejtett haza hozni toalett papírt? Nem. Az a játszmához tartozik. A játszma meg mire szolgál? Ha a bennük lévő kielégületlenség, düh, agresszió egyszerre robbanna ki, akkor nagy baj lenne – minimálisan el kellene válni, ha ugyan nem csapná agyon egyik a másikat. De ha ezt a feszültséget széthasítják, tíz apró robbanásra, akkor lesz belőle egy játszma, egy agresszív játszma, viszont a valósággal soha nem kell szembenézniük, hogy tulajdonképpen mennyire rosszul jönnek ki egymással.

A játszma egy nagy hazugságtömeg

Az ember persze mondhatja, hogy olyan világban élünk, ahol hazudni kell, hogy érvényesülni tudjunk, hogy a helyünkön maradhassunk, hogy mások elviseljenek bennünket – ám erre semmi szükség nincs. Mi lesz, ha nem veszünk részt a játszmában? Akkor balhé lesz? És? Előbb-utóbb így is balhé lesz. Ha az emberek arra kényszerülnek, hogy például egy kapcsolat fenntartása érdekében hazudjanak, megjátsszák magukat, vagyis játszmázzanak, azon a kapcsolaton túl sok áldás úgysem lesz. Persze, le lehet játszani egy életet is játszmákkal, de nem lesz ez az élet nagyon üres, nagyon hazug, nagyon elpazarolt? Arra való az emberélet, hogy hamis szerepeket játsszunk, csak azért, hogy a másikat megszerezzük vagy megtartsuk, leszereljük, vagy megmeneküljünk az agresszivitástól? Nem elpazarolása egy emberéletnek, ha hazug állításokat akarunk bebizonyítani önmagunknak vagy másoknak? Nem jobb vállalni a valóságot, mint ilyen hazug szerepekbe menekülni?

Ha csak lehet, ne játsszunk játszmát!

Ha lehet. Mert vannak helyzetek, amikor az élet igenis belekényszerít, és akkor nagyon rosszkedvűen, de el kell fogadni a kényszert, hogy muszáj valami mást mutatnunk, mint ami bennünk van. Közben azonban levonhatjuk a konzekvenciát. Egy emberre elsősorban saját maga van rábízva, tehát saját magadért kell felelned. Van egy régi mondás, miszerint, ha meghalunk, akkor az elképzelt Jóisten nem azért fog felelősségre vonni, hogy miért nem lett belőlünk Assisi Szent Ferenc, hanem azért, hogy miért nem voltunk hűek önmagunkhoz. Ezért tartozunk felelősséggel. Nem kell szentnek lenni, de az embernek azonosnak kell lennie önmagával. Akár hívő valaki, akár ateista, akár misztikus, akár racionális, az emberélet nem arra való, hogy hamis szerepeket játsszunk. A határ azonban mindig ott van, hogy az igazság vállalásában nem szabad tönkremenni. Ha az fenyeget, hogy tönkremegyünk, elpusztulunk, megbetegszünk, akkor inkább játszmázni kell. De csak azért nem, hogy a külvilág szépnek lássa a családi életünket, vagy a gyermekünk viselkedése megfeleljen a normatív előírásoknak.

Miről lehet felismerni a játszmákat?

A játszmák az esetek többségében intellektuális, kognitív szinten nem felismerhetők, de rájuk lehet érezni. Az emberek, ha nyitottak, megérzik a hamisságot, amely feléjük árad, még akkor is, ha az nagyon jól el van rejtve. Az ember tehát megérzi, ha a másik szerepet játszik előtte, és ha a gyökerek nem nyúlnak ennyire messzire az időben, akkor akár rá is jöhet, mi a probléma a kapcsolattal. De nincs olyan recept, amiről a szerepjátszást garantáltan fel lehet ismerni. Kizárólag az érzéseinkre kell hagyatkozni!

Amikor az igazság kimondása rombol

Egy valamire nagyon kell vigyázni, mégpedig arra, hogy milyen egy ember teherbírása. Az igazság kimondásával rombolni soha nem szabad. Ha az igazság kimondásával kiszámíthatóan romboló hatást keltünk valakiben, akkor az igazságot nem szabad kimondani. Hallgatni, kikerülni a kérdést lehet, csak hazudni nem. Viszont nem kötelező azzal az emberrel szoros kapcsolatban maradni. Ha nem életről és halálról van szó, előfordulhat, hogy az embert a jó szándéka és a tapintata végül arra készteti, hogy kihátráljon egy kapcsolatból. Ha az ember felismeri egy kapcsolatról, hogy az számára vagy a másik fél számára romboló hatású, akkor jobb szép csendesen kikopni belőle. Ezt pedig meg lehet tenni minden különösebb pusztítás nélkül.