Tudjuk, hogy holnaptól mindez már nem a miénk, de annyira hiszünk a mában, hogy a holnap fenyegetései távolinak és valószerűtlennek tűnnek. Azt képzeljük, hogy ha elég lassan majszoljuk a csokit, ha jól letüdőzzük a füstöt, ha minden gondolatunkat beleöljük abba az üzenetbe, ha kellően forróra sikeredik az a csók és elég hosszúra nyúlik az ölelés, akkor a megszerzett élmény elég lesz a továbblépéshez. Mint egy túlélő csomag, amit hosszú utazásokra visz magával az ember.

Ám a valóság egész más. Mert amint az utolsó csokoládé forgács is elolvadt a szánkban, amint elnyomtuk a csikket, amint célba ért az az üzenet, amint szétválik a két száj és a karok kioldódnak az ölelésből, szinte rögtön felsikolt bennünk egy szörnyű fenevad. Egy telhetetlen és lemondásra képtelen részünk, ami mindent magának akar - és azt a mindent örökre akarja -, azonnal élces hangon kiabálja az egyetlen szót, amit ismer: MÉG!

A fokozatos elszakadás nem más, mint csapda

Sokáig gondoltam úgy, hogy ez az út a járható, hogy a fokozatos elszakadás könnyebb és kíméletesebb, de ez valójában egy hatalmas csapda. Ezt igazán akkor értettem meg, mikor tavaly májusban elhatároztam, hogy leteszem a cigit. Eleinte csak a napi adagomat csökkentettem le, ám ezzel az a baj, hogy ha az ember nem elég következetes, akkor hamar túllépheti a maga által megszabott keretet. Velem sokszor előfordult, hogy egy-egy pillanatnyi hangulatnak engedelmeskedve rágyújtottam egy "extra" cigire, mondván, az a plusz egy szál már nem oszt, nem szoroz, attól én még le tudok szokni csak 'ma még'... És végül azon kaptam magam, hogy ugyanúgy, ugyanannyit dohányzom, mint az elhatározásom előtt.

Kés vagy bárd?

Mikor ezzel szembesültem, eszembe jutott valami, amit pár éve egy egyiptomi barátom mondott nekem. Azt kérdezte egyszer, egy egész más témával kapcsolatban: "Ha tudnád, hogy le kell vágnod az ujjad, hogyan csinálnád?" Nem számítottam a kérdésre, és nem is igazán gondoltam át a választ, csak rávágtam, hogy mindegy, hiszen mindenképp fájna. Erre azt mondta: "Persze, a fájdalmat nem kerülheted el. De mégis, melyik fájdalmat választanád, azt, amit egy bárd suhintása okozna pár másodpercig vagy, amit egy késtől szenvednél el hosszú perceken át?"

A felidézett példa üzenete egyértelmű volt, úgyhogy taktikát váltottam, elnyomtam a csikket, kidobtam a dobozt, és többé nem gyújtottam rá. Azóta azt vallom, hogy a bárdot kell választani minden olyan élethelyzetben, ahol az elszakadás és a továbblépés a cél, máskülönben fenntartjuk a visszafordulás vagy megtorpanás lehetőségét, ami sokkal többet árt, mint amennyi jó dolog származhat belőle. Ma már nem nehéz átéreznem ezt - és a példánál maradva - ha bármikor elgyengülök, elég elképzelnem, milyen lenne egy félig levágott ujjal élni.