Másra hárítani a felelősséget - az önvédelem egyik eszköze

Elég, ha kinézünk magunknak egy gyengébbet - egy bűnbakot -, aki tartja majd a hátát az általunk elkövetett hibáért. Ennek a csúnya játéknak egyébként hosszú hagyománya van, tekintve, hogy maga a „bűnbak” fogalom a bibliából származik. Már a régi időkben is szokás volt, hogy az emberek egy kecskebakot küldtek a pusztába abból a célból, hogy Isten bocsássa meg vétkeiket. Akkoriban tehát a kecske bűnhődött, mára azonban az ember vette át a bűnbak szerepét.

Szakemberek szerint a bűn áthárítása felment a felelősség alól, és segít megőrizni a magunkról kialakított képet. A hibák nem férnek bele a pozitív énképbe, ezért megpróbálunk szabadulni tőlük. Maga a sikerorientált társadalom is erre a viselkedésformára sarkall. Aki hibázik, az bukott embernek számít, aki pedig ezek után még azt a hibát is elköveti, hogy bevallja vétkét, azt ostobának könyvelik el a többiek, és új feladatok megoldására alkalmatlannak minősítik. A hibák bevallására való képtelenség a gyengeség egyik formája. A viselkedés oka rendszerint a mélyben meghúzódó bizonytalanság. Nem kevés bátorságra van ugyanis szükség ahhoz, hogy valaki kérdőre vonja saját magát, bevallja gyengeségét, és lehetőség szerint még meg is bocsásson magának. Erre sajnos nem mindenki képes.

A bűnbak gyakran áldozat

Sokkal egyszerűbb valakit keresni, aki kész magára vállalni a felelősséget. Vannak emberek, akiket már gyermekkorukban erre a szerepre tanítanak, és később maguk ajánlkoznak bűnbaknak, anélkül hogy ennek tudatában lennének. Mindig és mindenért felelősnek érzik magukat, megkönnyítve azok dolgát, akik meg akarnak szabadulni rossz lelkiismeretüktől. A bűnbakok gyakran áldozatok, akik az örök bűnös szerepében teljesítik ki személyiségüket.

Hosszú távon azonban az örök ártatlanok is a partvonalon kívülre cselezik magukat, mert viselkedésükkel a barátaikat bántják meg.