A metrónak van egy nagy előnye a többi tömegközlekedési eszközzel szemben, és itt most nem a gyorsaságra gondolok, hanem arra, hogy az ott utazók nem csak egymás mellett, hanem egymással szemben is ülnek. Kénytelenek... Így az a kifejezés, hogy utazóközönség, igazán mély értelmet nyer. Persze lehet, hogy ez nem mindenki szemében előny, de akit hozzám hasonlóan érdekelnek az emberek, az látja ebben a fantáziát.

A helyzet adott, ülök és figyelek

Néha komolyan, néha csak szórakozottan próbálok elnagyolt jellemrajzokat készíteni a körülöttem ülőkről, az alatt a rövid idő alatt, ami a megállók között rendelkezésemre áll. Ha úgy vesszük, ez egy játék, de ha az ember sokat játssza, tanulni is lehet belőle. Csak hagyom, hogy a fantáziám meglóduljon, és karaktereket formálok. Mindezt nem arcátlanul, bámészkodva művelem. Gyors, futó pillantásokkal fotózok, aztán magamban elemzek, sejtek, találgatok, miközben a környezetem erről mit sem sejt.

Alapvetően minden ember más, de a többség abban hasonlít, hogy amint helyet foglal az ülésen, rögtön megkezdi a kivonódást, azaz igyekszik olyan helyzetet teremteni, ami falat von köré az utazás idejére. Ennek több módozata van, eddig 6 csoportot sikerült elkülönítenem: vannak az olvasók, a rejtvényfejtők, a zenehallgatók, a telefont babrálók, a fix pontot bámulók és a szemüket behunyók. És vannak még a másod- vagy többedmagával utazók, akiknek a társaság eleve egérutat jelent az 'itt és most'-ból, így nekik az imént felsorolt technikákra már nincs szükségük.

Olyat ritkán látok, hogy valaki egyszerűen csak leül és nézelődik, mondván, „Hahó, nem hernyó vagyok a gubójában, hanem ember, aki állítólag társas lény.” Azt mondják a szem a lélek tükre, és talán pont ezért, leginkább a szemkontaktust próbálják elkerülni a kivonódók. Nem tudom, hogy a saját tükrüket rejtegetik-e annyira vagy csak másokéra nem kíváncsiak, de az biztos, hogy némelyek úgy élnek meg egy-egy összenézést, mintha frontális ütközést szenvedtek volna el.

"Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak!"

Figyelmeztet a hang, minden állomásnál. De nem csak azok záródnak. Mi is. Egyre inkább. Szóval az ajtók egymásnak csapódnak, a metró elindul, és utazik összezárva a sok kis zárt világ. Velem szemben egy férfi ül, 45 körüli, jól szituált, az ölében aktatáska. Nem tud nyugton maradni, fél percenként az óráját nézi, és a jobb cipősarkával idegesen kopogtatja a padlót. Nagyon megérkezne már. Vajon az előtte álló teendők hívják vagy a mögötte torlódó mulasztások hajszolják? A kettő ugyanaz lenne? Dehogy!

A figyelmemet elvonja a balomon ülő lány féltékenykedő telefonbeszélgetése. Erőteljes „csak az enyém, csak engem, csak nekem, nincs haver, nincs külön buli” szellemiségben próbálja tisztázni azt a tulajdonviszonyt, amit ő vélhetően szerelemnek hív. Hathatós szavakkal csomózza a fiú nyakára a pórázt, aki hamarosan pórázostul lelép majd. Odasúgjam ezt neki? Á, minek, úgysem hinné el egy idegennek a metrón...

A jobb oldalamon egy kissé elhanyagolt külsejű pasas terpeszkedik. Több helyen szakadt a nadrágja, nem amolyan divatos módon, hanem inkább a nélkülözés jeleként. Aztán meglátom az oldalzsebből kikandikáló fém kupakot. Ne ítélkezz, ne ítélkezz, mantrázom magamban, de a 'szakadt nadrág, fél decis tömény' egyenlet mellé, végeredményül csak az agyamba furakszik egy szó: prioritás. És hogy ne bontakozhasson tovább ez a gondolatsor, inkább más felé nézek. A kocsi végében egy idős néni ül, lába előtt fonott kosár. Így profilból, kicsit olyan...olyan Dédis. Érzem, hogy könny fut a szemembe, úgyhogy most én is bezárok kicsit, és a padlót bámulom. Csak amíg elül a "vihar". Terelésnek azon tűnődöm, vajon melyik nehezebb: egy túlfűtött embernek elfojtani vagy egy közönyösnek színlelni az érzéseket? Ahogy ezt latolgatom, elhalad előttem egy pár dorkó, színes fűzővel. Huszonéves srác a gazdája. Az ajtóhoz sétál, és az ülés oldalának dőlve zötykölődik. Egyik cipőfűzője kék, a másik sárga, azt üzeni: nem vagyok egy átlagos fickó, aki fehér fűzőkkel tengeti a napjait. Az egész megjelenése extravagáns. De vajon tényleg különc vagy csak annak akar látszani? Ha most odamennék, és minden felvezetés nélkül megkérdezném, miért pont kék és sárga, vajon az átlagosok fásult döbbenetével nézne rám vagy mesélne egy jópofa sztorit magyarázatul? Ki tudja...

Viszont ezúttal lelepleződtem, tudja, hogy a cipőjét nézem, és elmosolyodik... hát akkor már én is... A fűzők igazat mondtak...kinyílt egy világ...meg az ajtók is, a fiú leszáll, a szerelvény tovább robog, meg én is vele, újra bezárva és kizárva.