Az ókor varázspraktikái

Azt, hogy tényleg mennyire voltak sikeresek az efféle varázslatok, csak annak a kornak a szülöttei tudnák megmondani, de egészen biztosan nem lettek volna ilyen népszerűek, ha többnyire nem sikerül célt érni velük.

A rómaiak gyakran folyamodtak a mágia eszközeihez, és egy időben ezt olyan nagy előszeretettel tették, hogy a politikusok még törvényeket is hoztak az efféle rítusok ellen. Azt, hogy a varázslás miféle erőt képviselt az ókori Rómában, jól példázza az alábbi történet. Caesar Germanicus, Tiberius császár fogadott fia Kr. u. 19-ben szíriai útján súlyosan megbetegedett. Biztosra vette, hogy ellenlábasa, Gaesus Calpurnius Piso tartományi kormányzó mérgezte meg. Ezért aztán Antiochiába visszaérve alaposan körülnézett a szobájában, és így kiderült, hogy fekete mágia áldozata lett. Emberi csontokat, rontások szövegeit, a nevével megjelölt ólomdarabokat és véres hamut talált. Ennek hatására ő is egy mágus segítségét kérte, de a varázslat nem használt, Germanicus hamarosan elhunyt.

A rómaiak egyébként szentül hitték, hogy átokkal is legyőzhetik ellenségeiket. Ezeket a rontásokat ólomtáblákra vésték, és vagy eltemették, vagy egy mély kútba hajították őket, hogy ekképp juttassák el az üzenetet az alvilág isteneihez, akik majd gondoskodnak a többiről.

A római nők sokszor szerelmi ügyekben alkalmaztak varázspraktikákat. Hűtlen szeretőjük visszaszerzéséhez például egy iunx nevű bűvös kereket kellett megpörgetniük. A kereket egy zsineggel kellett mozgatni, hol meghúzva, hol lazítva azt: ez a hiedelem szerint kihatott a célszemély férfi életére. Tapasztalt boszorkány akár a csalfa kedves halálát is elő tudta idézni e módszerrel. A férfiak számára is létezett szerelmi bosszúálló mágia: a rítus során a meggyűlölt nőről babát mintáztak, amit 13 tűvel átszúrtak, és 365 csomóval a férfit jelképező bábuhoz kötöztek. A férfi így át tudta vinni akaratát a nőre.

Mezopotámiában igencsak féltek a természetfeletti megnyilvánulásaitól. Úgy tartották, hogy az erőszakos halált haltak lelkei beköltözhetnek az élők testébe a fülükön keresztül. Ha ez megtörténik, az illető boszorkány lesz. Ezek a fura szerzetek aztán rengeteg galibát okoztak, és a mindennapi ember csak úgy védekezhetett ellenük, ha maga is kitanulta a varázslás mesterségét. A gonosz elűzésének egyik legfőbb módja a zöld pecséthenger forgatása volt, ami közben átokoldó mondásokat kellett kántálni. Nagy népszerűségnek örvendett a maklu-szertartás is, amelynek során a boszorkányról képet készítettek, majd rituális keretek között elégették.
Ha egy mezopotámiai azt gondolta, hogy megátkozták, rögvest felkeresett egy hivatásos varázslót. Az ilyenkor általában egy hagymát, egy datolyát, egy gyékényt és gyapjút adott a delikvensnek, amelyeket annak széttépve a lángok közé kellett vetnie. Egy másik átoklevévé szokás az volt, hogy a megfelelő varázsigék ráolvasása után az elátkozott személyt bedörzsölték egy csomó lepénnyel, majd a kutyák elé lökték. Az átok így szerintük átszállt a szerencsés esetben csak a lepényt felfaló ebekre…

Az ősi Kínában a fekete mágia egyik legismertebb fajtája az volt, hogy a boszorkányok vagy sámánok lelket leheltek az általuk faragott bábuba, amely ezt követően haláláig üldözte a kiszemelt áldozatot. A ku nevű hátborzongató varázslat abból állt, hogy mérges állatokat (pókokat, százlábúakat, skorpiókat és kígyókat) zártak össze egy korsóban, amit később elástak valahol. A legendák szerint, mikor egy év múlva kivették a földből, már csak egyetlen állat élt, amely megette a többieket, és így az ő mérgüket is „megörökölte”. A túlélőt ezek után mindenféle varázsszertartáson használták, és a segítségükkel olyan átkot bocsáthattak bárkire, hogy az illető belső szervei sorban elsorvadtak.

Szeretnél még több ilyen és ehhez hasonló rejtélyes esetről olvasni? Akkor mindneképpen vedd meg a HIHETETLEN MAGAZIN aktuális számát!