...mert minden férfi lelkében dal van...

Nyissunk is rögtön egy slágerrel: „Bánatomat dalban mondom el.” Én inkább maradnék a szöveges verziónál, és szomorkodni sem akarok, hiszen a férfifül nótaválasztása nem csak a melankolikus dallamokra terjed ki. Arról már írtam nektek egyszer, hogy a nőknek nincs zenei ízlése. Oké, elismerem, ez így nem teljesen igaz, de amíg nekünk egy-egy szerzemény szent és sérthetetlen, addig Ti egészen más szokásokat követtek. Már kapásból úgy kezdem, hogy tisztelet a kivételnek. De! A legtöbb – tehát nem az összes… - nő csak halkan hajlandó zenét hallgatni, aztán ha valami miatt nyomtok egy pillanat álljt – „szerinted mit vegyek fel anyádékhoz?” -, elfelejtitek visszakapcsolni a play gombbal; de mindennek a teteje, hogy nem ismeritek a finom lekeverés technikáját, hanem a hangfal offolásával durván kinyírjátok szegény zenészeket. Ilyet egy férfi sosem csinál! Mert nekünk bizonyos dalok nagyon sokat jelentenek. Sőt, nincs is olyan része az életünknek, amiben ne csilingelnének kesernyés vagy éppen édes melódiák. Hallgassátok csak! Ööö… akarom mondani: olvassátok csak! Egy pillanatot még kérek előtte: beteszek az íráshoz valami jó kis zenét.

Harcba hív a kürtszó

Volt régebben egy ügyvédnős sorozat – az az isssszonyat vékony csaj volt a főszereplő -, és abban választott az egyik pasi úgynevezett életindulót magának. Ez annyit tett, hogy amikor valamilyen fontos feladat állt előtte, akkor gondolatban ezzel a dallal próbált egy kis erőt gyűjteni. Meg kell hagyni: ez nem is volt hülyeség! Nézzétek meg például a focistákat – de most ne a hátsójukra vagy a combjukra koncentráljatok, kérlek. Meccsek előtt mindegyik eltömíti a hallójáratát a fülessel, zsebében az mp3 lejátszó, és így hergeli magát az ellenfélre. De például a bokszolóknak sem véletlenül választanak bevonuló zenéket. A mezei, nyeszlettebb hímek ennél sokkal hétköznapibb események elé választanak maguknak felspanoló muzsikákat. Például randi vagy állásinterjú előtt, miközben gombolod be az inged, és a dübörgő dobok és gitárok mellé beleüvöltöd a tükörképedbe, hogy a „Ma a te napod!”. Hangos zene mellett egyébként simán beképzeljük azt, hogy jó hangunk van… 

Középsőujjas számok

Az „elegem van mindenkiből” lelkiállapotunkhoz általában valamilyen horzsoló heavy metalt, esetleg kíméletlen techno zenét szoktunk választani. Van, aki a feszkó levezetésére gyúrni szokott, ami szintén elképzelhetetlen muzsikaszó nélkül. Zalán barátom például a Harcosok klubja filmzenéjére kondizik – bár ahogy mostanában elnézem a srác testalkatát, elég rég pöröghetett nála ez a lemez… Egy másik rendszeresen megszólaltatott falkatag, Bence megszállottan bringázik – teszi mindezt zenei aláfestéssel. Manapság viszont már nem rivalltatja a fülébe az ordítós rockot, mivel még ép bőrrel rájött, hogy túlzott nekibátorodásában vagy őt fogják elcsapni az autósok, vagy ő gyalul le egy gyanútlan gyalogost. Haveri körünk női kedvence, Attila saját bevallása szerint arról szokott le, hogy vezetés közben Prodigy-t bömböltessen, ugyanis a dübörgő elektro ütemektől agresszív lesz a volán mögött. Látjátok, minden egyes dobütés pumpálja a vérünkbe az adrenalint.

Könnycseppek a kottafüzeten

Ezzel együtt azért mi is tisztában vagyunk azzal, hogy nem kizárólag torzított gitárnyűvésekből és szeletelős diszkóból áll a világ. Mert vannak olyan dalok, amik hallatán gombóc kerül még a férfiember torkába is – úgy meg aztán pláne nehéz énekelni. Ahogy Domi barátom mondta az egyik gyönyörű dallamokon libegő kompozícióra: „olyan, mintha kitárnám az ablakot, és repülnék”. Tessék, még hogy a pasikban nem rezeg az érzelmek húrja! De még tovább megyek: a megfelelő zeneválasztás a legjobb út ahhoz, hogy a számunkra kedves nővel közöljük szívtájéki érzéseinket. Szerintetek egy-két évtizeddel ezelőtt a cikis frizurájú elődeink miért lepték meg válogatáskazettával Hölgyeiket? Szerintetek miért választanak a párok közös dalokat? Vajon a rádiókban miért van kívánságműsor, tele szerelemtől csöpögő nótákkal? Ugye világos, miről beszélek? És talán nem hiszitek, de minket ugyanúgy taccsra tesz, ha mondjuk szakítás után két héttel valamelyik bevásárlóközpontban meghallunk egy olyan dalt, ami az exre emlékeztet. Hanyatt-homlok menekülünk onnan. Szerencsére azért egy nőhöz a szomorú szerzemények mellett elbódító zenéket is társítunk. Tudjátok, vannak olyan dalok, amikről ő jut az eszünkbe. És akkor is elérzékenyülünk – csak éppen egész más okból.

Most mindezt élőben!

Mindennek a csúcsát viszont az jelenti, amikor koncerten olyan hangerővel szólalnak meg a kedvenc zenéid, hogy a basszus a gyomrodat öklözi. Ilyen körülmények között még a visszafogottabb férfiak is képesek kivetkezni szolid valójukból, és messzire dobják a pórázt állatiasabb ösztöneikről. Higgyétek el, tudom, miről beszélek… A fentebb elemezgetett hatások ilyenkor még hevesebben törnek ránk. A „mindenki elmehet a búsba” nóták alatt vadul rázod az öklöd a magasban, a szakítós lírák alatt a könnyeidet nyeled, miközben a szívedből szóló dalszöveget üvöltöd a körülötted állókkal; vagy egy másik szám alatt épp azt kívánod, hogy bárcsak a barátnőd is itt lehetne veled, hogy megoszthasd vele ezt az élményt. A zene sok mindent meghatároz az életünkben. Ezért szeretjük, ha a kedvenc zenekaraink bulijain ott áll mellettünk az a Hölgy, akit mellénk sodort a sors. Aki azt mondja nekünk, mikor az Ő egyik legkedvesebb csapatát hallgatjuk, hogy „ettől a daltól mindig jó kedvem lesz”. Van tehát remény: a zene a nőket is megérintheti. És így mi máris tudjuk, hogy ha fáradtan és morcosan hazazuhan a munkából, melyik dalra léptessük a CD lejátszót. Bár az is biztos mosolyt csalna az arcára, ha mi próbálnánk meg elénekelni neki.