A hercegek ideje lejárt?

Valahol 14 éves korom körül kezdhettem elveszteni a fonalat. Általános iskolás éveim utolsó periódusában szörnyű gyanú kerített hatalmába. Hiába írtam szerelmes leveleket, költöttem verset, vettem csokit vagy éppen virágot a nekem legjobban tetsző leányzónak, ő valamiért mindig azokkal a srácokkal lépett le, akik felé se bagóztak. Attól félek, nagyjából két évtizeddel később sem sokat változott a helyzet.

Amikor sokadszor kellett újra végighallgatnom a „veled olyan jól lehet beszélgetni, de…” kezdetű mézédesnek tűnő, valójában a grapefruit keserűségével vetekedő mondatot, hajlamos voltam magamat hibáztatni a csábítások során bekövetkező kudarcaimért. Nem könnyű hosszú évek szokásait és neveltetését hátrahagyni, de úgy látszik, nincs más alternatíva. Muszáj volt megtudnom, hogy miért nem lehet kedvességgel, udvarlással felhívni magunkra a nők figyelmét, sőt, meghódítani őket. Megdöbbentő információk birtokába jutottam.


Akkor most hogy is van ez?

„Az a baj veled, hogy túl kedves vagy.” – kaptam meg nemegyszer földi pályafutásom során. De nem érzem magam számkivetettnek, mert több csalódott telefont is kaptam a barátaimtól, amelyben panaszos hangon sóhajtozva adták tudtomra, hogy ők bizony nem tudnak kiigazodni a másik nemen. Természetesen tudjuk, hogy recept nincs, mégis, jó lenne olyan folyón végigevezni, amelynek ismerjük a legnehezebb szakaszait. Legyenek támpontjaink, és ne állandó taktikázással töltsük az álmatlan éjjeleket, hogy vajon melyik viselkedési forma vinne legközelebb a hőn áhított célhoz. Lassan nem is csodálkozom azon, ha valamelyik falkatársam lemondó legyintését látom, amelynek üzenete a következő: nem értem a nőket. Az udvarlás és körülrajongás valóban taszító? Eljött a lenézően viselkedő macsók kora?

A szakadék tovább mélyül

Hol máshol is találhatnék választ eme kínzó és elszomorító kérdésekre, ha nem az ismeretségi körömbe tartozó Hölgyek között. Én kis naiv, gondoltam, majd nevetve elküldenek melegebb éghajlatra, esetleg szimplán lehülyéznek ama képtelenség miatt, hogy az aranyos, tenni kívánó srácok inkább más játékkal próbálkozzanak, de már az első pár megkérdezés eredményétől a végső kétségbeesés állapota kerülgetett.
„Tudod, az valóban nagyon vonzó, ha valaki elérhetetlen. Vagy legalábbis ennek látszatát kelti” – világosított fel Judit, miközben a jégbe hűtött limonádénkra vártunk az egyik szórakozóhelyen. Sarkos véleményét még azzal toldotta meg, hogy beismerte, elsődlegesen valóban azok a férfiak keltik fel az érdeklődését, akikbe szorult némi flegmaság, hiszen ez feladat a nőnek is: „nem akarsz észrevenni? Na, majd én megmutatom!”. Válasz helyett inkább csak nagyokat hümmögtem, és igyekeztem a szívószál mögé bújtatni meglepetésem. Továbbá megnyugtatni magam: ez csak egyetlen álláspont. A-ha. Meg ahogy azt én elképzeltem…

A válság csúcsán

Még néhány hasonló közvélemény-kutatás, és komolyan elkezdtem fontolgatni, hogy valami lakatlan sziget lesz a legideálisabb élőhely arra, hogy amolyan udvarló mutánsként lepergessem hátralévő napjaim. „Tudod, bármennyire is azt hangoztatjuk, hogy számunkra a legfontosabb a biztonság, mégis mindig olyan pasi mellett kötünk ki, akinek jó, ha egy hétig van valamennyi pénze, aztán elissza, elkártyázza. Ráadásul még megbízhatatlan is, tele van mindenféle zavaros ügyekkel, és valószínűleg több vasat tart a tűzben egyszerre.” – adott leírást a nő működési elvéhez egy másik Judit, akinek szintén feltettem a kérdést.
„Be kell vallanom, én is rájöttem, hogy az utóbbi időben a balhés, problémás fickók vonzanak.” – sóhajtott nagyot Dia, majd így folytatta: „De nem olyan jó dolog ám ez! Ettől mi egy idő után idegesek leszünk. Szörnyű azon agyalni, hogy miért nem hív fel, miért nem akar napokig látni. Kezded úgy érezni, hogy beleőrülsz.” Mit mondjak, vidámabb ezektől a véleményektől sem lettem; úgy éreztem, láthatatlan kezek löknek a végső megsemmisülés felé. De mielőtt végképp beborult volna a szerelmek és párkapcsolatok ege, néhány kósza napsugár tűnt fel a horizonton.

Hirtelen felkapaszkodott férfiak

A Balaton partján sétálva Petrának meséltem épp keserű tapasztalataimról, amikor ő hirtelen a szavamba vágott: „Ne haragudj, nekem erről egész más az álláspontom . Én igenis elvárom, hogy udvaroljanak nekem, hogy úgy érezzem, igazán engem akarnak, és tesznek is ezért. De a legtöbb mai férfi – főleg azok, akiknek pénze is van – nagyon könnyen feladja, és olyan célpontot választ, ahol kevesebb energia-befektetéssel is nagyobb a siker várható esélye.” No, végre, ez már valami! Akkor mégsem kell belenyugodnom, hogy a lovagok kora leáldozóban van? Gyöngyvér szerint abszolút nem, mondatai kísértetiesen egybecsengnek Petráéval: „Az a baj, hogy nincs bennetek kitartás. Ha egy-két randi után nem jártok sikerrel, máris egy könnyebb préda után néztek. De arra tőlem se várj magyarázatot, hogy miért vonzóbbak a problémás pasik.” Talán mert így vagyunk igazán férfiasak? Vagy előhozzuk így a nőkből azt a bizonyos „majd én megváltoztatom” attitűdöt? Családom hölgytagjai szerint ezt maximum kétszer próbálják meg, utána rájönnek, hogy úgysem sikerül.

Ekkora lenne a baj?

A minta nem reprezentatív, és az általánosítás csapdájába sem szeretnék beleesni, de azért számomra az tűnik ki, hogy kicsiny világunkban mi valahogy nagyon furcsán élünk. Ezt csak megerősítik azok az értetlen beszámolók a különböző haveroktól, akik maguk is csodálkoznak, hogy sokszor sikeresebbek egy félvállról vett viselkedéssel, mint egy meghitt vacsorameghívással. A titok nyitja lehet még a nők alulválasztása, vagyis önbizalomhiányuk miatt leszállítják az igényeiket, mondván: úgysem érdemlek jobbat. Aztán mikor szembetalálkoznak egy hercegnek látszó „tárggyal”, már annyira elszoknak a becéző szavaktól és tettektől, hogy rémületükben inkább elmenekülnek. Mi, férfiak, pedig csak állunk és nézünk, és egyszerűen nem értjük, hol rontottuk el. Tényleg ez kell a nőknek?