A nő a legjobb munkaerő!

Ha én egyszer cégvezető lennék… nem leszek, de ettől független tuti ziher, hogy csupa kolleginával „dekorálnám ki” a melóhelyet. Egyrészt tényleg kell-e annál szebb kilátás, mint amikor szűk kis szoknyában lehajolnak a gémkapocsért, másrészt meg szinte mindegyikük önéletrajzában ott szerepel piros betűkkel: maximálisan terhelhető. Így aztán amíg a férfiak bőszen honfoglalóznak a gépükön, vagy titokban lesik a belső levelezésen körbeküldött pornóképeket, addig a szomszédos szobában Annácska és Klárika majd belefullad az aktahalomba. Hogy mi mondatja ezt velem? Az évek meg a rutin, kedves Hölgyolvasóim! Nyilván nem azokra a titkárnőkre gondolok, akik a kávéfőzésen, a körömreszelésen meg „azon” kívül csak arra jók, hogy mindenkinél előbb leléceljenek az íróasztaluk mögül, hanem azon társnőikre, akiknek a C-kosár mögé rejtett szíve együtt dobban a vállalatéval. A sajnálatos módon továbbra is hímközpontú társadalmi berendezkedésünk ráadásul ezt alaposan ki is használja (és még többet is keresünk…). Nem hisztek nekem? Pedig több dologgal is alá tudom támasztani az igazamat.

Nyolc óra hosszan, étlen-szomjan

Frank Drebin hadnagy, alias szegény megboldogult Leslie Nielsen mondta a Csupasz Pisztoly vígjátékok egyik epizódjában: „A nő a legjobb túsz: kis helyen elfér, jó illatú és keveset fogyaszt”. Ez utóbbi az, ami a mi szempontunkból érdekes. A dolgozó nő egyik jellemzője ugyanis a következő: nem eszik és nem iszik. Hogy miből nyeri az energiát, nem tudom – talán fotoszintetizál? -, de a két kezem is kevés lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor hallottam a gyengédebbik nem szájából, hogy „nem volt időm enni”. Bezzeg mi, férfiak a legnagyobb lelki nyugalommal elhagyjuk az épületet egy ebéd kedvéért, sőt az erre szánt szünetet is szemrebbenés nélkül nyújtjuk 30-ról 60 percre; hiszen a kolleginák addig is gályáznak helyettünk. Az idézett mondatot („nem volt időm enni”) amúgy nem hiszem el. Ilyen nincs! A reggeli órákban legalább egy pogácsát begyűjteni nem egy nagy vállalkozás, és utána azt még a klaviatúra mellett is el lehet majszolni. Egyébként ásványvízről legalább mindegyik nőnemű munkaerő gondoskodik – hogy aztán bontatlanul ott álljon a flakon az asztalukon egész nap. Jön tehát a második felvonás: „még inni sem volt időm”. Drágáim… ilyen gyomorkínzó életmód mellett ne csodálkozzatok, ha fejfájásra panaszkodtok. Igaz, legalább a felgördülő kilók miatt nem panaszkodhattok: a semmitől még a nők sem tudnak hízni.

Nyolc óra munka?

Ugyan már, van az sokkal több is! Persze továbbra is Éva leszármazottairól beszélünk. Amíg a pasik legtöbbje széles mozdulattal hajítja el a tollat a munkaidő lejártakor, addig a nők számára ez az időkeret mindössze afféle tájékoztatóként szolgál. Nagyon bírom azokat a megrovó, tündéri pillantásokat, amelyek a lelépő férfi kollégákat kikísérik. Ez tulajdonképpen nem más, mint néma tüntetés a részetekről, kedveseim, avagy felszegett fejjel várjátok a munka hőse kitüntetést. Ezt lehet még tovább is fokozni: egymás között is versengtek azon, hogy ki marad bent tovább. Másnap aztán jól ki lehet beszélni az elsőként távozót a háta mögött, hogy mondjuk „az Eszti már megint este 8-kor lelépett, nem szégyelli magát?!?!”. Ha pedig a főnök megszánja szegényeket, hogy a takarítónő helyett ők zárják az épületet, és esetleg felvenne melléjük még valakit, akkor elutasítással találkozik. A nők csak látszólag jó barátnők a munkahelyen, amúgy a dekoltázsuk mélyéig féltékenyek és irigyek a másikra, és annak pozíciójára. Inkább vállalják az éjszakázást, csak ne kelljen beengedni a tyúkólba még egy libuskát. Hát, Szépségeim, Ti tudjátok…

Nélkülem megáll az élet!

Nincs rosszabb a fontoskodó női beosztottnál! Ahogy egy kis hatalmat éreznek a műkörmeik között, máris olthatatlan vágyat éreznek, hogy visszaéljenek vele. Pasiként kimondottan zsibbasztó beleakadni egy magát veri importent pörszönnek képzelő titkárnőbe, akin képtelenség átverekedni magad, ha a feletteseivel akarnál váltani néhány szót. Újfent tisztelet a kivételnek, hangsúlyoznám, hogy nem minden irodai cica ilyen kis komisz, de ne tagadjátok, hogy szeretitek magatokat pótolhatatlanként feltüntetni. „Ha én nem lennék itt, összedőlne az egész cég!” – sóhajtjátok megkeseredetten, és miközben gondterhelt ábrázattal tipegtek fel s alá, úgy vagytok vele, hogy amiről Ti nem tudtok a társaság életében, az gyakorlatilag nincs is. Avagy belelóg a bajszotok mindenbe, kis macsekok. Hozzáteszem, mi ezt nem bánjuk annyira, mert így legalább minden fontos melót lepasszolhatunk nektek. Ismertek minket, imádunk kibújni a felelősség alól.

…és velem dolgozott Tüdő Gyula

Mivel a nő nélkülözhetetlennek véli magát, ezért azt a „luxust” sem engedheti meg becses személyének, hogy beteg legyen. Míg a teremtés koronái akár hőemelkedés és némi köhögés esetén máris az orvosi rendelő, és nem a „gyár” felé veszik az irányt, addig a kolleginák a 39 fokos lázat is kihordják lábon. Mivel úgy érzik – jól érzik… -, hogy többet kell letenniük az asztalra, mint hím munkatársaiknak, vagy mert rettegnek a kirúgástól és attól, hogy lemaradnak valami fontosról, ezért akár négykézláb is bekúsznak az irodába, hogy aztán egész nap falfehér arccal, zsebkendőhalmok között repítsék előre a céget az üzleti életben. Pedig higgyétek el Drágáim, egy-két nap pihenésen nem múlik semmi. Mi, férfiak tudjuk: a munka megvár. No azért nem örökké, szóval tessék szépen befejezni a cikk olvasását – amit egyébként nagyon köszönök -, és vissza lehet térni a munkához. A végén még kiszúrja a főnökötök, hogy napközben is a Női Portálon lógtok. Látjátok, tudtok Ti lazítani is.