A nőknek semmi sem elég jó!

Az a baj, hogy túlságosan megbízunk a saját ízlésünkben. Ez például már az előbb említett sznobizmus lenne? Azért azt még nem hinném. Nevezzük talán férfiúi felsőbbrendűségnek. Pasitársadalmunk egyedei közül sokan úgy hiszik, hogy mindent jobban tudnak – kiváltképp a nőjüknél. Szegénykének úgysem árt egy kis iránymutatás, így aztán kitalálják helyette, hogy mit szeressen, milyen legyen az ízlése, hogyan gondolkodjon. Itt futunk lyukra, csak nem arra a bizonyos lyukra. Amikor még csak pénztárcát és enerdzsit nem kímélve randira cibáljuk a nekünk tetsző tüneményt, még elvárják tőlünk, hogy elsőre mi dobbantsunk valami nagyot. Az olyan férfi, aki legalább 2-3 opciós program nélkül megy a debütáló találkára, az rögtön el is áshatja magát. Persze, az első alkalommal ugyanolyan kínos befürödni a nem ideális választással, mintha már évek óta gyűrjük egymást. És az egész min bukik meg? A Ti ellenállásotokon. Mert finnyásak vagytok, és élvezetet találtok abban, ha beleköthettek valamibe. És erre mindig találtok alkalmat…

Csalódottan fizetek, főúr!

Nem élnék azzal a gyanúperrel, hogy mindezt szándékosan követitek el – egyszerűen így programoznak be Titeket a manók abban a gyárban, ahonnan a „piacra” kerültök. Ha már finnyásság és ízlés, akkor mi sem természetesebb, hogy eheti barangolásunkat a serpenyők környékén kell kezdenünk. A helyszín tehát egy étterem. Mi ott ülünk az általunk legjobbnak vélt ingünkben az általunk legjobbnak vélt zakónkban, amely kellemesen feszül a megmaradt egy-két izomcsoportunkon. Velünk szemben pedig a gyönyörű lány, akit azért hoztunk ide, hogy elkápráztassuk az általunk legjobbnak vélt vendéglő kínálatával. Erre mi történik? Alig tud választani, húzza a száját az étlap láttán, aztán amikor kisegítjük a menü kiválasztásában, összevont szemöldökkel piszkálgatja az ételt, és azt kérdi: „Neked itt ez a kedvenced?”. Aztán megsúgja, hogy a pincér nagyon unszimpatikus neki, pedig mi előzetesen biztosra vettük, hogy bejön majd neki a „pingvin” laza stílusa. A kaja felét otthagyja – tiszta pénzkidobás -, majd megpróbál meggyőzni minket arról, hogy szolidan mérjük a borravalót. Kínos mosollyal fizetünk, és szomorúan vesszük tudomásul, hogy ide sem jövünk többet – legalábbis ezzel a nővel nem.

Mamakonyha

Maradjunk még egy bekezdés erejéig a kulináris élvezetek okozta földi örömöknél. Hölgyek, szerintem tudjátok, hogy a kandúrok számára a mamájuk főztje az etalon. De! Ez nem jelenti azt, hogy máshol ne tudnánk jókat enni; sőt, minden feltétel nélkül elismerjük, ha a számunkra idegen szakács aznap nagyot alkotott. Ezzel szemben mit művelnek a nők, ha hazavisszük őket a családi ebédlőasztalhoz? Az anyós iránt táplált alapvető fenntartás – és ez még akkor is megvan bennetek, ha amúgy kedvelitek ők! – tutira azt mondatja majd veletek, mikor kettesben maradunk, hogy „jó volt, de…”. Nálatok mindig van egy „de”. A Ti anyukátok ezt vagy azt a fogást sokkal jobban csinálja, és ugyan ez is finom volt, de Ti nem raknátok bele ennyi kakukkfüvet vagy babérlevelet (hiába, a vendéglátós múlt), és még sorolhatnám. Így mi meg félig elhallgatjuk a mami elől, hogy mindkettőnk számára meseszerű volt az ebéd: nekünk varázslatos, a csajunknak meg ízlett is, meg nem is. Ezért bevállalunk egy kegyes hazugságot, ha anyuci rákérdez a főztje minőségére: „Odáig volt érte a lány, anyácskám!”. Figyelitek, hogy miattatok még a saját szülőanyánknak is képesek vagyunk blöffölni?

Répa, retek, mogyoró – de honnan?

A vásárlás egy másik ideális terep arra, hogy a férfi megállapítsa magában: a nőknek nagyon nehéz úgy igazán a kedvére tenni. Ha élelmiszereket vételezünk (bocs, hogy megint a kaja körül koslatunk, de a pasik gondolatainak 50%-át a szex, a másik 50-et meg a falás teszi ki), a kis Tündérke pasifejjel követhetetlen logika mentén billeg a polcok között. Naivan úgy vagyunk vele, hogy hasznos segítsége leszünk, és nem csak unott képpel rángatjuk a bevásárlókocsit. Pár ilyen körút után aztán belátjuk, hogy jobb, ha ezt elfelejtjük. Elsőre valami márkás tejföllel állítunk oda drágánk színe elé – hiszen a legjobbat érdemli! -, mire visszazavar minket, hogy talán megbolondultunk, hogy ennyit akarunk költeni erre. Jól van, spóroljunk. Így aztán a felvágottaknál már az akciós termékek között matatunk, de kapjuk az újabb képzeletbeli tockost: hát végképp elment az eszünk, hogy ilyen nevenincs hússal kínoznánk a szervezetünket? És aztán ez így folytatódik a háztartási szereken át egészen a tusfürdőkig. Mire a kasszához érünk, elhatározzuk: jó lesz nekünk az a kocsitologatás bamba képpel.

Pulóverek… hova legyek?

De ne álljunk meg a tusfürdőknél, lépegessünk csak át a ruházati szakosztályra. Egyedül senki sem szereti felfrissíteni a ruhatárát, ebben kivételesen megegyezik férfi és nő. Több szem többet lát, de hímek egymással ritkán járnak rucikat válogatni, meg állítólag a csajoknak ehhez is nagyobb tehetségük van, szóval megtanultuk: nővel érdemes az ilyen vételezéseket lebonyolítani. De ezt azért érdemes jól átgondolnunk. A kötözködő énje ugyanis biztosan szót kér a próbafülkében is. Mi boldog ábrázattal vonulunk be felpróbálni a számunkra oly’ kedves ruhadarabot, és aztán a tükör is meggyőz minket arról, hogy ezt a pulóvert nekünk találták ki; majd kilépünk a kritikus női tekintet elé, és… „Hááát, nem is tudom…” – ez a reakció. Mivel a férfi könnyen befolyásolható fajta, azonnal elbizonytalanodunk, és már nem is tetszik annyira az előbb még annyira imádott pulcsi. Bánatosan búcsút veszünk tőle, mert hát melyikünk hordana úgy egyetlen ruhadarabot is, amire egy Hölgy azt mondja, hogy az nem jó? Márpedig Ti imádjátok, ha beleköthettek valamibe. A véretekben van. Persze, akinek nem pulóvere, akarom mondani, nem inge, az ne vegye magára.