A nőm elveszett, a méltóságom megmaradt

Lefogadom, egyeseknek nem is nagyon tűnt fel semmi. Pedig lelépett. Vagy én tettem ki a szűrét. A végeredmény szempontjából mindegy. Egy a lényeg: egyedül vagyok. Valahogy túl kell élnem. Szóval a környezetem szinte a csodámra jár. Elvileg kisírt szemekkel, igénytelen göncökben kellene vonszolnom magam, hanyagolnom kéne a munkámat, a hobbijaimat, más nőre rá sem nézni. Ehelyett mi van? Nyugalmat és kiegyensúlyozottságot árasztok. Ennek alapján sokan nem is tudnak a történtekről. Jó, a Facebook profilomon mostanság kicsit megszaporodtak a kiposztolt szomorkás zenei klippek, de ha valaki nem ás utána, lövése nem lenne arról, hogy min megyek most keresztül. Fáj, naná, hogy fáj. De tartom magam. Úgyis minden fejben dől el. Szétmentünk, és annyira magától értetődő lenne teljesen összezuhanni. Bent, a lelkemben talán ez is a helyzet. De nem muszáj ebbe bevonnom a külvilágot is. Ők csak hadd lássák, hogy felnőtt férfiként viselem az egyedül töltött éjszakákat, még ha a csalódott kissrác zokog is bennem. Lehet így is. A cél úgyis a túlélés. És annak érdekében minden eszköz megengedett. Érett pasiként én az elegánsabb verziót választom.

Mégsem menekülhetsz

Ennek ellenére sokszor még így is megállapítod, hogy minden erőlködés hiábavaló. Olyan, mintha az ég is összeesküdött volna ellened. Azokon a napokon (heteken, hónapokon…) úgyis belebotlasz majd egy csomó olyan dologba, amelyek mind-mind egy jó nagyot odasóznak gyomortájékra. És ez csak most van így: ha még mindig együtt lennétek, ezek az apróságok fel sem tűnnének, vagy ha mégis, akkor inkább mosolyra görbítenék a szád, nem sírásra. Másképp nem fog működni a holnapvárás, csak ha megacélozod magad. Ha hagyod, hogy a nosztalgiázás hüppögve a mélybe rántson, akkor biztosan elbukod ezt a kihívást. Közben meg rettentő nehéz ellenállni a kísértésnek. Hölgyeim, még Pasiszemmel is annyira vonzó egy kicsit elhagyni magunkat szakítás után. Ahogy egy cimborám szokta mondani: picsogni. Talán ha az emelkedettebb verziót választom, akkor is kell a kivitelezéshez néhány nap. Ennyi talán még belefér. Közel 48 órára elvonulsz a világ elől, sírsz-rísz, mint a nyári zápor, aztán felméred, hogy miket kell el- és kikerülnöd.

Tiltott helyek listája

Megpróbálod hátrahagyni a fájdalmad kiváltó okát. Nem tudni róla, elfelejteni, meg nem történtté tenni. Fel akarsz épülni lelkileg, méghozzá lehetőleg minél előbb, és ez úgy nem fog menni, ha sanyargatod a lelked. Vagy ha nem is beszélhetünk belső regenerálódásról, azt elérheted, hogy a külvilág majd úgy vélekedik rólad: „Ez igen, ez a csóka, hogy tartja magát!”. Hogy ez a látszólagos – mert bizony az… - tartás meglegyen, nem árt a szakítást követő x mennyiségű időben (helyzete és pasija válogatja) elkerülni bizonyos helyeket és bizonyos tárgyakat. Amik rá emlékeztetnek, ahol együtt jártatok, amikről tudod, hogy örülne neki, amiket együtt tervezgettetek. Nincs szükség arra, hogy önkezűleg készíts voodoo bábut saját magadból azzal, hogy felkeresed a kedvenc plázátokban a kedvenc boltotokat, és belezokogsz egy olyan csizmába, ami biztos, hogy a csaj legfőbb vágya lenne. A kapcsolat hosszától és mélységétől függően lesz bőven mibe belebotlanod. Szívfacsaró emlékeztető pontok mindenhol leselkednek a megtört férfiszívre. És ha mindehhez még zenei aláfestés is társul…

Na, akkor most váltsunk csatornát…

A legszúrósabb tövist a különböző muzsikák döfik beléd. Azok, amiket együtt fedeztetek fel, hiszen minden jól működő párnak van közös dala; vagy amikről tudod, hogy mennyire szereti őket. És ide a rozsdás bökőt, hogy gyötrelmes napjaidban a különböző rádióállomások DJ-i olyan félelmetes érzékkel válogatják össze a számodra kínszenvedéssel felérő dalokat, hogy azt öröm (lenne) nézni. Rengeteg rá emlékeztető nótába futunk bele ilyenkor. Tényleg olyan, mintha valaki direkt csinálná. Az elején ebben is kéjesen, önsajnáltatva hempergőzünk: egy jó csomag zsebkendő társaságában direkt keressük azokat a számokat, amikre jót lehet szipogni. Hogy amikor együtt hallgattuk, meg amikor erre táncolt… Aztán a bárgyú Pasieszünkkel is rájövünk arra, hogy ennek semmi értelme. Elkezdjük kerülni ezeket a melódiákat. Már amikor megtehetjük. A rádiót kikapcsolhatjuk, vagy az mp3 lejátszónkon is megválogathatjuk, hogy mi szóljon; de amikor a fodrász székében ülsz, és az ollós művész épp azon ügyeskedik, hogy a maradék fürtjeidből valami elviselhetőt hozzon ki, akkor nincs hová menekülni, mikor felcsendül egy olyan dallam. Olyankor kell elkezdeni hangosan beszélgetni a tévés tehetségkutató hétvégi elődöntőjéről. Hátha el lehet vele hallgattatni a zenét – meg a háborgó belsődet.

Jól van, gyertek csak!

Ez egy ideig működhet így. Nevezzük struccpolitikának. Homokba dugod a fejed, mintha ezek a tárgyak, helyek és keserű melódiák egyszerűen nem is léteznének. És az vesse rád az első követ, aki nem így tenne. Kivéve persze a mazochistákat, akik maguknak teszik nehézzé a továbblépést azzal, hogy szándékosan sanyargatják magukat az emlékekkel. Persze valahol megértem őket is: valami kapaszkodó mindig kell. De a kapaszkodó lehet akár az is, hogy szembenézel azzal, ami megtörtént. Lehet, hogy már nem tudsz rajta változtatni. Akkor meg minek menekülni előle? Összeszeded az erődet, és ha kell, felszállsz arra a buszra, ami a lakhelye közelében jár, idejekorán kiszanálod azokat a tárgyakat, amik rá emlékeztetnek, és ha valahol meghallod az egyik kedvenc dalát, egy bánatos mosoly kíséretében megállapítod, hogy biztosan örülne, ha hallaná. Az elején nem lesz jobb, még Pasiszemmel sem, de azzal, hogy nem futsz el, máris elkezdted az öngyógyítást. Idővel majd tovább tudsz lépni. Legyőzöd a csalódottságod. Persze, sírni még utána is sírhatsz. Hiszen sírni úgyis csak a győztesnek szabad.