A telefonban: Mr. Love

A Pasik hónapjának utolsó Pasiszemmel cikke következik, egy pasi billentyűzete alól. Akár a kagylóba is mondhatnám, csak az túl drága lenne. Korunk egyik nagy vívmánya, a mobiltelefon egyszerre tartozik a szeretem és gyűlölöm kategóriába is. Amíg a letűnt világ gentleman-jei szerelmes levelekkel bombázták szívük reménybeli Hölgyét, addig napjaink sármőrjei már sms-be pötyögik romantikus üzeneteiket; és míg korábban a nőkhöz és a lanthoz is értő lovagok az erkélyek alatt áriáztak, addig a mai nőknek már attól is hevesebben ver a szívük, ha a pasi méltóztatik felhívni őket. Merthogy ez nem evidencia. Igazán megmosolyogtató, hogy mindkét nem előszeretettel állítja azt, hogy utál taktikázni, csakhogy ennek ellenkezője éppen a telefonálási szokásokon mérhető le leginkább. Úgy is fogalmazhatnék: a kézi bunkófonoknak alapvető szerep jut a csajozás és pasizás során. Másrészt pedig, ezek a hangszórókba csicsergett XXI. századi szerenádok árulkodó jelek arról, hogy a férfit mennyire érdekli a nő, és hogy a férfi mennyire hozza lázba a nőt. Nézzük meg közelebbről pasiszemmel, hogy mit jelent az, amikor a két nem képviselői a kezükbe veszik – a telefonjukat.

Ha hamar hívlak…

A férfi hódítás iskolájában az egyik első leckék közé tartozik a „mikor csörgesse meg a pasi a kívánt nőt” című tanagyag. Annak ellenére, hogy ezt már korán be kellene bifláznunk, rendre megbukunk ebből a tárgyból. Mert még a kőkemény férfinak is nagyon nehéz kivárnia a megfelelő pillanatot ahhoz, hogy az érdeklődése középpontjában álló szépség tudomására hozza: kell neki. Legtöbb díszpéldányunk tenyere például már az első randi után viszket a nyomógombokon, hogy legalább egy rövidke sms-ben tudassa a Hölggyel, hogy ebből még akármi is lehet. A szóbeli eszmecserét meg végképp nehéz kivárni, hiszen ha az első találkozó pozitív emlékeket hagy bennünk, akkor szívünk szerint minél előbb hajtanánk az ismétlésre. De hát egy igazi férfi nem adhatja ki magát! Meg aztán Isten ments’ attól, hogy a tündérke úgy érezze: nyeregben van. Ezért aztán a valódi pasi kivár…

Ha később hívlak…

De meddig várjon ki az a valódi pasi? Van egyáltalán tökéletes időpontja a telefonos bejelentkezésnek? Meg vagyon írva valahol, hogy egy nap, két nap, egy hét után kell keresni a Hölgyeményt? A legjobb lenne a szívünkre hallgatni, ehelyett azonban az eszünket használjuk – már ha van nekünk olyan. Úgy hiszem, azt nem kell különösebben magyarázni, hogy ha záros határidőn belül nem jelentkezik a fickó, akkor valószínűleg a leányzó kiesett az érdeklődési köréből. A férfi a könnyű utat választja: nem áll le magyarázkodni, inkább szótlanul eltűnik. Egyébként meg nekünk legalább akkora dilemmát okoznak a néhány sorral feljebb megfogalmazott kérdések, mint a szebbik nem tagjainak.

Időzítés: a legjobbkor

Amikor az ember nem szenvedő alanya ennek a tépelődésnek, akkor kifejezetten vicces végignézni, ahogy mások vergődnek ebben a csapdában. Nemrégiben épp egyik kedves barátom - a hasábjainkon már többször megszólaltatott Zalán – került zavarba, amikor szembetalálkozott ezzel a kérdéssel. Nem vitatom, még a fejszámolásban jártas férfiember is képes belegabalyodni ebbe a hálóba, amikor azon mélázik, hogy ki kit hívott utoljára; vagy, hogy az sms az felér-e egy beszélgetéssel, és ha igen, akkor a megírt sorokra kell-e válasz érkezzen akkor is, ha abban nem volt megfogalmazott kérdés. Nem egyszerű, igaz? De hát ezzel már mindnyájan találkoztunk. Ismerkedési fázisban ennek pláne felértékelődik a jelentősége, hiszen ebből tudjuk lemérni, hogy mennyire foglalkoztatjuk a célkeresztünkben szereplő nőstényt. Azt persze jobb elkerülni, ha egyetlen bizonyos kérdés miatt tárcsázza a számunkat.

Elmaradásod van, édesem!

Ez a jelenség inkább akkor üti fel rút fejét, amikor már szárba szökkent a szerelem, és – elvileg – boldog párt alkotunk. A férfi agya rövid, ami megmutatkozik az emlékezőtehetségében is. Sokszor már akkor tudjuk, hogy baj van, amikor a kijelzőn feltűnik a kedvesünk neve. Ekkor hasít belénk a felismerés: egy fontos telefonról megfeledkeztünk. Megadóan megnyomjuk a zöld gombot, és felkészülünk a legrosszabbra. „Miért nem hívtál?” – szegezi nekünk a kérdést egy vádló női hang. Ezzel annyi a baj, hogy Ti válogatottnál válogatottabb borzalmakat képzeltek a hívásunk kimaradása mögé. Lelki szemeitek előtt megjelenünk, ahogy egy másik nővel viháncolunk, vagy épp akkor szereljük meg a szomszéd kisasszony csöpögő csapját. Pedig nem. A legtöbbször tényleg csak annyiról van szó, hogy elfeledkeztünk az ígéretünkről. Vegyétek úgy, hogy ez nevelő célzatú: jobb, ha hozzászoktok ahhoz, hogy az esküinket a jövőben sem mindig fogjuk megtartani. Ígérni könnyű, megtartani már nehezebb – főleg egy férfinak.

Inkább írok

Nyakunkat azonban kihúzhatjuk a bakó bárdja alól, ha valamilyen nyomós okunk – például egy sörözés a haverokkal – van a csúszásban lévő telefonálásra. Pötyögni egyébként is divatos lett, ráadásul kevésbé zavaró, mint állandóan a hangunkkal zaklatni a másikat. Mindkét fél használhatja akár arra is, hogy erotikus eszmecserét folytasson le írott formában; estére ezzel simán felkorbácsolhatjuk a hangulatot. Az oda-vissza üzengetés apró szépséghibája, hogy könnyű félreérteni, és az írogatást néhány kör után fárasztónak tarthatják az érdekeltek. Bár, ez a beszélgetésre is igaz lehet.

Mikor tesszük már le?

Az alapvető különbség férfi és nő között: a beszélgetések hossza. Az esetek nagy többségében egy férfi már jóval előbb lerakná a telefont, mint a vonal túlsó felén duruzsuló Hölgy, és ezért jogtalanul kapjuk a felháborodást: „most le akarsz rázni?”. Nem, csak mi inkább szeretünk a lényegre szorítkozni, mint Ti. És ebben egy cseppnyi bántás sincs, hiszen időnként a férfi is tud terjengősen fogalmazni: például, ha a legutóbbi egyéjszakás kalandról tartunk beszámolót a cimboránknak. Amúgy meg nem is értem, olyan, mintha a telefonbeszélgetés egyenes arányban állna a szerelem nagyságával. Ha van mondandó, akkor minden oké. De csak azért markolni a telefont, hogy még öt percig beszélgessünk? Majd megbeszéljük este, az ágyban. Feltéve, ha el nem alszunk…