A töknek is kell karó!

„Hagy sírjak már!” – bömbölte életem egyik első szerelme, amikor valamely bánatának idején csitítgatni próbáltam. Aztán rájöttem, hogy igaza van: hagy bőgje csak ki magát. Mondhattam én neki akármit, semmi sem használt annyira, mint az, hogy a könnyein át kiadhatta magából a feszültséget. A feszültséget, ami nem csak a nőket szorítja össze, mint óriáskígyó a nyulat vacsoraidőben, de bizony néha a férfiakat is. Az ilyen heves érzelmi megnyilvánulásoktól, mint például a sírás, mi igyekszünk távol tartani magunkat, ám ez nem mindig sikerül. Pedig a modern kor szelleme folyton arról győzköd minket, hogy bőgni csak a győztesnek meg a lányoknak szabad, de én tartom, hogy ez nem így van. Hallgatni is rossz, amikor egy pityergő kissrácot úgy próbálnak elhallgattatni az ősei, hogy rászólnak: „csak nem lány vagy, hogy sírsz?”. Gratulálok, így lehet a kis ipsébe elhelyezni egy jó adag érzelmi zárkózottságot. Néha mi is nekikeseredünk. Jó, ehhez tényleg nem kell úgy itatni az egeket, mint a Niagara-vízesés, de engedtessék már meg időnként a teremtés koronáinak is, hogy picit olyanok legyenek, mint a búsuló juhász. Ezekben a pillanatokban kell nekünk egy bárányka, akinek elbégethetjük, hogy mi bántja a pici lelkünket. Mert hát az nem járja, hogy csak mi legyünk támasz a nőnknek, alkalmanként mi is elvárjuk ezt tőle. Mert igenis, a töknek is kell karó!

Speciális szívkiöntés

Egyetlen apró szépséghiba máris a férfiember eszébe ötlik, ha arra gondol, hogy milyen alkalmakkor búsulhat neki élete párjának. Szipoghat, és közben mesélhet a munkahelyi gondokról, beavathatja kedvesét az elkeserítő családi drámákba, panaszkodhat a haverokra, duzzoghat amiatt, mert a kábelszolgáltató egy tollvonással kivette az éjjel-nappal futó pornót a csatornakiosztásból (ezt mondjuk lehet, hogy nem a csajunknak kéne elsírni, de hát egy jó kapcsolatban nincsenek titkok…); viszont nem beszélhet a szívügyeiről. Habár… jó, az tényleg durva lenne, ha az aktuális barátnőmet avatnám be abba, hogy az osztályunkra került új titkárnő úgy markolja a tűzőgépet, hogy attól egy pasinak akaratlanul is perverz képzettársításai lesznek. Meg lássuk be: ez az ügy azért nem okoz lelki törést. De mi van akkor, ha kapcsolatunk szilárdnak hitt falán keletkeznek repedések? Közös életünk jobbá tétele reményében érdemes ezt a legilletékesebbel, vagyis a nőnkkel megbeszélni, de tisztában vagyok vele, hogy sok férfi erre képtelen. Nekik maradnak a munkahelyi gondok. És ha úgy vesszük, némelyiküktől már az is nagy teljesítmény, hogy egyáltalán erről hajlandók beszélni.

Amikor kellenél…

Bennünk már megvan a szándék, már csak egy társ kell ehhez – és higgyétek el, a fal nem éppen a legjobb hallgatóság. Avagy szívesen megosztanám én a bánatomat a másikkal, csak éppen Ő nincs kéznél. Sem fizikailag, sem lelkileg. Azt hiszem, a legtöbb pasitársam járt már úgy, hogy papíron volt csaja, csak éppen pont azokban a pillanatokban nem vette hasznát, amikor igazán szüksége lett volna rá – és most nem csak a szexre gondolok. Ez akár lehet egy fontos döntés meghozatala is, amikor a megfontolt női meglátások aranyat érhetnek (tényleg, kedves Hölgyek, mondtam már, hogy hülye az a fickó, aki nem hallgat a tanácsaitokra?). Szóval előáll egy ilyen szitu, mi meg máris tárcsáznánk kedvesünk számát, amikor ráeszmélünk, hogy éppen fasírtban vagyunk, vagy napközben elérhetetlen a melója miatt, este meg már annyira fáradt, hogy otthon egyáltalán nem vevő a mi problémáinkra. Mi meg ott állunk egyedül, a gond meg ördögien kacagva lógatja a lábát a vállunkon. Basszus, férfiak vagyunk, gyűlölünk lényeges, felelősségteljes kérdésekben egyedül határozni! Hol van ilyenkor mellőlünk az a nő, aki segíthet?

Tündérnek látszó, láthatatlan tünemény

Az is lehet, hogy ott van, csak éppen nem tűnik fel. Mindig azt mondjátok, hogy mi nem szeretjük a határozott nőket. Én meg erre azt felelem, hogy a szívteleneket még kevésbé. Aki élt már valaha párkapcsolatban, mind arról sutyorog, hogy a szerelmednek egyben a legjobb barátodnak is kell lennie. Akivel együtt nevetsz, s együtt sírsz. Csak alakulhat úgy, hogy az utóbbira nem kíváncsi a társad. Ezért írtam, hogy láthatatlan: ott van veled, csak nem támaszt meg, amikor te érzelmileg éppen eldőlnél. Hölgyek, van bennetek egy ösztönös érzék, hogy professzionális vigasztalók legyetek, mégis, némelyikőtökből ezt kispórolták, mikor a pokol kénköves bugyraiban… akarom mondani, mikor a hetedik mennyországban teremtettek Titeket. Egy nő sem viseli jól, ha a pityergése láttán a pasija nem átöleli, hanem rászól, hogy hagyja már abba. Elárulhatom, ez nekünk sem esik jól. De hallottam már olyat is női szájból, miután a bikája telefújt egy százas csomag zsepit, hogy „ugye ez nem fordul elő többet?”. A jégkirálynők legjegesebbjei pedig előre kijelentik, hogy ki nem állhatják a síró-pityogó pasikat. Rájuk tehát nem számíthatunk érzelmi válságaink idején. Kész szerencsénk, hogy vannak olyan Hölgyek, akik tudják értékelni, ha egy férfi képes kimutatni az érzéseit. Kövér piros pont nektek, Drágáim!

A nyolcast leíró kígyó

Az ideális persze az, ha inkább mi vigasztaljuk a nőnket, és nem fordítva. Igaz, a legjobb az, ha senki nem pátyolgat senkit, hanem önfeledten viháncolva, kéz a kézben szedünk pipacsokat a boldogság mezején. De a gyakorlat azt mutatja, hogy mégis inkább mi, pasik vagyunk azok, akiknek fel kell szárítaniuk a törékeny női könnycseppeket. Már ha sikerül. Nem arra gondolok, hogy nem akarjuk, bár sajnos sok fajtársunk inkább elhúz hazulról, ha a partnere egén gyülekeznek a felhők. Hanem arról van szó, hogy nem tudunk kellő vigasztaló erővel hatni a mi kis gyönyörűnkre. Hiába próbáljuk meg visszahozni őcukiságába a lelket, neki mindenre van negatív válasza, és idővel kifogyunk a bátorító érvekből. Amitől aztán magunkba zuhanunk, és mi is elkezdjük lógatni a fejünket. Ettől persze aztán felébred kicsikénkben a szunnyadó anyatigris, és átölel minket. Tessék, máris szerepet cseréltünk, a vadászból áldozat lett. Mondom én, hogy a vigasztaláshoz (is) a nők értenek a legjobban. Mert igenis, néha a töknek is kell karó!