Albi Baba és a 40 négyzetméternyi rabló

Összeköltözünk. Ahogy kimondom, a szavak olyan súllyal csapódnak a padlónak, hogy félek, az menten beszakad alattam. Tudtam, hogy egy nap majd eljön ez. Mint az utolsó madárfióka, aki csiripelve búcsúzik a pihe-puha fészektől. Annyi más pasinak összejött, biztosan nekem is menni fog. Egyszer mindent el kell kezdeni. Tulajdonképpen izgalmas kihívás. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó nagy talányra fény derülhet. Hiszen a szülői házban csak berakom az elhasznált cuccaim a szennyesbe, és aztán legközelebb a szekrényemben látom őket újra, gondosan összehajtogatva. A dzsuvás tányért elég csak betenni a mosogatóba, és kicsit később már tisztán ragyognak a szárítón. Gondos manók a társbérlőink, kétségtelen. Társbérlet… Most én leszek a társ, aki fizet az albérletért. Mert legalább olyan csajjal jöttem volna össze, akinek saját lakása van. De nem. Arra kell gondolnom, amire az előbb: izgalmas kihívás. Csak ez lebegjen a szemem előtt. Semmi baj nem lehet. Férfi vagyok. Nincs, ami az utamba álljon. Csak a díszpárnák.

Fele dobozomat egy nagyobb helyért!

Szeretem a nőkben, hogy van realitás érzékük. Az enyém is azt hajtogatta, hogy nincs sok cucca. Ha úgy vesszük, a „nincs sok” azért elég széles határok között mozoghat. Kinek mi a sok, ugyebár. Mindez pedig 40 négyzetméterre. Két főnek ideális lakás – szólt a hirdetés. Két főnek lehet, csak a cuccaiknak már nem. Kész szerencse, hogy szívem elrablója tegnap este átjött hozzánk, és átnézte a holmimat. Mert nekem egyedül úgysem megy a pakolás. És mit művelt? Könyörtelenül kiszórta a legjobb ruháimat. Nem értettem. Azért mert ötéves egy póló, kicsit kifakult és kinyúlt, attól még simán hordható! Ám mivel nem árt a nőkre hallgatni, hagytam, hadd vandálkodjon. Rettenetes pusztítást végzett. Azt mondta, a Star Wars figuráimat sem vihetem. A CD-im felét is nyugodtan hagyjam csak az ősöknél, úgysem hallgatnánk őket, mert Ő a falra mászik tőlük. Próbálom a jó oldalát nézni: így tényleg kevesebb zacskónk és dobozunk lett. De még így is őket kerülgetjük. Kisurranok a fürdőbe. Úgy döntöttem, ott foglalom el az új birodalmam.

A testradír, a balzsam meg a kondicionáló

Lássuk csak: nekem van egy fogkefém, egy tusfürdőm és egy samponom. Sőt, ha igazán takarékos és gazdaságos akarok lenni – egy nőtől ez úgysem várható el -, akkor utóbbi kettőt összevonom, és megveszem a legolcsóbb tusfürdő+sampont egy flakonban. A lényeg, hogy maximum három darabból áll mindaz, amire szükségem van a szalonképes külsőhöz. Ez bőven elfér a kád szélén. Basszus, beelőzött! És kipakolt! Most már értem, miért tölt ennyi időt a fürdőszobában. A flakonjaiból és különböző kencéiből kiállítást rendezhetne. Van itt minden, és ezekről csak az ég és a nők tudhatják, hogy mire jók. Barnító gyöngyök, testpermet, bőrradír, és a kedvencem: kondicionáló. Király, ezek szerint, ha ezt keni magára, harminc év múlva is olyan dögös lesz, mint most. Mert kondicionálja az állapotát. Ja, hogy ezt hajra kell tenni… mindegy, legalább a tusfürdőm begyötröm valahogy melléjük. Milyen rendes: a fogkefémnek hagyott helyett a tükör előtt.

Lakni jöttem, nem dolgozni!

Naiv férfiaggyal azt hisszük, hogy a beköltözés utáni kipakolás a kemény menet. Pedig a java igazán csak ezután következik. Szintet lépünk, mint valami számítógépes játékban, és belecsöppenünk abba, ami idáig kimaradt az életünkből: a házimunkába. Az első nagy ráeszmélés az lesz, mikor szembesülünk azzal, hogy a kellemesen dédelgető szülői házban nem manók mosogattak, nem ők pakolták meg a mosógépet, és nem ők kavargatták a habos kakaónkat. Hanem a jelek szerint az édesanyánk. Ő azonban nem él itt velünk – a csajom legnagyobb örömére. Nevezett csaj meg veszettül hisz az egyenjogúságban. Ami nála azt jelenti, hogy nem úszom meg az otthoni teendőket. A félig-meddig önálló életbe épp csak belenyaló férfi ijesztőbb mondatot nem is kaphat a „Szívem, amíg én főzök, rakjál már be egy adag mosást”-nál. De hogyan? Soha nem csináltam még ilyet! Mosni? Én? Az nem a nők dolga? Most kiderül, hogy nem. Ám mivel szerencsém van, és életem napsugara kellően türelmes és toleráns, kézen fogva odavezet a forgó masinához, és megtanítja, hol az öblítő helye. Meg az enyém. Vele az áruházban. Szigorúan a mosás után.

A díszpárna misztériuma

Ezt már akkor sem értettem, amikor a szülőkkel laktam. Díszpárna. „Ne feküdj rá, nem azért van!”. Ki a bánat találta ezt ki? Nem csinálhatsz vele semmit. Ennyi erővel készíthetnének díszsört is. Nem lehet meginni, viszont feldobja a lakást. Feldobja a lakást. Ez a női vezényszó, mikor vásárolni megyünk. Mert a lakást csinosítani kell, muszáj otthonossá varázsolni. A kalkuláló férfifej persze eközben azon agyal, hogy minek költeni egy albérletre, ami nem a miénk. Persze csak magunkban morgunk, hogy a nő meg ne hallja. Ő úgyis lelkesen válogat a díszpárnák között. Órákon át. Azt hittem, a díszpárnának egyetlen funkciója lehet, hogy amikor a nő a férfi előtt térdel, a padló ne nyomja a térdét. Ha ezt a teóriám elmondanám neki, még a maradék ruháimat is kivágná. Azt meg nem szeretném, mert érzem, hogy belejövök én ebbe az „együttlakósdi”-ba. Tetszik. Már tudom, hogy hová kell önteni az öblítőt, és ugye, a tájékozottság magabiztossá tesz. Az a képkeret pedig tényleg jól néz ki. Egészen feldobná a hálót. Azt hiszem, bírom ezt az összeköltözés dolgot. Bár azért a manók néha átjöhetnének.