Amiért nem szeretjük a gyűrűt az ujjatokon - Pasiszemmel

Önmagában nagyon tuti, ha egy pár már ott tart, hogy „mi ketten örökre” - vagy legalább a válóperes ügyvédig. Ebben tényleg semmi hiba nincs. Ahogy vénül a teremtés koronája, és egyre hátrébb csúszik a tarkója, vagy épp úgy ritkul fejtetőn, hogy akár ő is tarthatná a templomi szertartást, úgy lesz egyre érzékenyebb, mikor az ismerősei kimondják az „igen”-eket. Néha szinte már könnyekig meghatódik, néha szinte már eljátszik a gondolattal, hogy talán egyszer majd ő is ott áll… Aztán jobban belegondol, hogy egy sima eljegyzés mit hoz ki a gyengédebbik nemből, és el is megy a kedve az egésztől. Jó szokásomhoz híven ismételten szeretném leszögezni, hogy nem akarok általánosítani. Ugyanakkor azért láttam és hallottam egyet s mást. Nem is magával az eljegyzéssel van a gubanc. Hanem azzal, ami utána jön. Ez megint csak olyan dolog, amiről mi, férfiak abszolút nem tehetünk, itt nálatok következik be valami hiba a gépezetben. Megrészegültök. Pedig hol van még ilyenkor az esküvői pezsgő… Elmagyarázom, hogy mit látunk az eljegyzett nőkön – Pasiszemmel.

És csend lesz…

Alapvetően egészen másképp tekintünk a gyűrű felhúzására, mint eseményre. Mármint Ti meg mi. Ha például egy Hölgy társaságba úgy toppan be az egyik lány, hogy „nézzétek csak, mi van az ujjamon!”, akkor ott rögtön hangos ováció lesz, kapásból az este sztárja válik belőle, akinek minden apró részletet azonnal el kell mesélnie. Tudjátok, hogyan fest mindez egy kanfalkában? A koma igazából be sem meri vallani, hogy mi történt. Ám valaki észreveszi a gyűrűt az ujján. Akkor aztán kénytelen előhozakodni a farbával. A legnagyobb elismerés, amit ebben a körben kaphat, az kimerül a „haver, gratulálok, de neked teljesen elment az eszed?” felkiáltásban. Szó sem esik részletekről, csak kétségekről („biztos jól megfontoltad?”), aztán, hogy feloldjuk a zavart, gyorsan a focira terelődik a duma. Ebből szerintem elég jól leszűrhetitek, mennyire másként állunk hozzá ehhez az egészhez. Megsúgom nektek, a fajtánk részéről sokszor az áll a lánykérés mögött, hogy „legalább nem nyaggat ezzel tovább engem”. Időt nyerünk. Mert egy eljegyzés még nem jelent automatikusan esküvőt.

Es(küv)őcsinálók

Pasiszemmel egyenesen elképesztő, hogy micsoda jeleneteket vagytok képesek lerendezni, csak hogy végre ott figyelhessen a gyűrű az ujjatokon. Konkrétan fültanúja voltam, amikor az egyik cimbora az anyagi okokra hivatkozva tolta volna arrébb a jeles dátumot (szeretünk a pénzzel takaródzni), mire a csaj kifakadt: „engem az sem érdekel, ha egy fakarika az, csak húznád már fel az ujjamra!”. Mi ez, Szépségeim, valami verseny? Az ilyen hozzáállásotok miatt sok fickó inkább úgy dönt, hogy „egye fene, eljegyzem, és lesz egy kis nyugalmam”. De van, amikor csalódni kell ebben a várakozásban. Mert innentől legördül elétek a rózsaszín függöny, és elvesztitek a kapcsolatot a valósággal (leszögezném: újfent tisztelet a kivételnek!). A házasság előszobájában álldogáló nő – mert ez azért még nem a küszöb… - megszűnik önmaga lenni. Közülünk pedig van, aki jól viseli ezt, de akad olyan, aki rájön: még ilyenkor sem késő lépni. És hiába hiszitek, hogy sínen vagytok, hogy innen már nem történhet semmi baj. Pedig de, történhet.

Az ifjú házasok hintója elé fogott ló

Fura egy alcím, igaz? Ám ez jellemez jól benneteket. Az eljegyzés után felszálltok arra a bizonyos magas lóra. Mintha ettől többek lennétek, mintha ez lenne az életben az egyetlen értelmes dolog. Gratulálok, bravó meg minden. De ha előszeretettel mondogatjátok, hogy a házassággal nem változik semmi, akkor hogy lehet, hogy a gyűrű átruházása sárkánybőrbe bújtat Titeket? Igen, gyakran azzá váltok. Úgy vélitek, már mindent lehet. Főleg azzal a férfival, akinek odanyújtottátok a kezeteket. De nem biztos, hogy ez a férfi lenyel mindent. Tudjátok, eleve elég nehéz meg- és befogni minket. Ne akarjátok az eljegyzés után a pasitokat azonnal a házasságot követő életre nevelni! Totál kész lesz az ijedtségtől, hogy meg akarják fosztani a maradék kis szabadságától. A vadlovat is szoktatni kell ahhoz, hogy tenyérből vegye el a kockacukrot. Ha túl sokat csesztetitek a palitokat, a végén még megnézhetitek magatokat. Újabb ismerőssel megesett történet: a lány azt hitte, bármit megtehet, mindenben Ő az okosabb. A srác meg kikészült az állandó parancsolgatástól. Egy ideig tűrt, aztán nem bírta, és ezt megmondta a csaj szemébe is. Meg azt is, hogy kéri vissza a gyűrűt. Mondom, innen még simán visszatáncolunk.

Kinek a sara?

Ekkor persze rögtön a pasi lesz az a rohadék, aki lelépett. Szinte az oltár elől dobbantott. Csak miközben a rokonság meg a barátnők vigasztalnak, éppen azt felejtitek el nekik elmesélni, hogy Ti elég sokat tettetek azért, hogy ez bekövetkezzen. A barinőiteknek már úgyis tele van a tűsarkúja az eljegyzéssel, mert mióta bekövetkezett, másról sem tudtok beszélni. Meg különben is féltékenyek: nekik még a kanyarban sincs a fehér paripájú herceg. Nem igazság, hogy nektek összejött. Azaz csak majdnem. Jöhet a káröröm, aminél csak egy szebb van: a műköröm. Gyenge volt, tudom. De nem kell ennek így lennie. Ha megfogadtok egy Pasitanácsot: legyetek olyanok, mint az eljegyzés előtt. Jó lenne azzal a nővel nekivágni a közös életünknek – egyház és állam áldásától kísérve –, akit megismertünk. Ne változtasson a gyűrű semmin. A fickótokon nem fog. Ő ugyanúgy meccset meg vadidegen nőket néz majd, mint előtte. És ha tündérmackók vagytok, még akkor sincs garancia arra, hogy végül révbe értek. Lehet, hogy a csóka magától bepánikol, és elmenekül. Szóval mérget ne vegyetek semmire. Meg gyűrűt se. Az amúgy is a mi dolgunk. Na, mit gondoltok: megérdemlitek?