Az elmélyülés 90 perce - pasi szemmel

„Marad az akupunktúra vagy kezdjen jógázni” – hangzott a lesújtó orvosi diagnózis, miután a doktor megvizsgálta a derekamról készült röntgenfelvételt. „Micsoda?? Jógázni???” – ráncoltam össze a homlokom, miközben agyam egyik rejtett tájára az a gondolat lopakodott be, hogy ez igazából nőknek való, mit keresnék én ott? Egy pillanatra még az orvostudomány évszázados bölcsességét is kétségbevontam, mondván, biztosan jót tenne-e fájó testrészemnek egy szőnyegen való ücsörgés, amely aztán mindenféle kifacsart pózokban bemutatott gyakorlatban végződik. Sok választásom azonban nem maradt. Mivel nem kívántam se sündisznó, se fakír lenni, ezért a kevésbé fájdalmas megoldás mellett tettem le a voksomat, és egy nagy sóhaj kíséretében már tárcsáztam is a legközelebbi jógastúdió telefonszámát.

… és a kapuk megnyílnak

Ahogy közeledett az ominózus első foglalkozás napja, eltökéltségem és bizonytalanságom hullámai úgy váltogatták egymást, ahogy az apály cserél helyet a dagállyal. Végül mégis győzött bennem a kihívást kereső férfi – ráadásul az álmoskönyv szerint az egészségünkkel nem túl szerencsés dolog viccelni -, így szépen összepakoltam a szükséges holmikat, és felkerekedtem megpróbáltatásaim helyszíne felé. Ahogy azt a telefonbeszélgetés során megtudtam, mindössze egy világos színű pólóra, egy kényelmes nadrágra, és egy pár fehér zoknira lesz szükségem. Első félelmeim abban a pillanatban elpárologtak, ahogy átléptem a bejárati ajtó küszöbét. A recepciós hölgy kedvesen fogadott, nagyon segítőkészen elmagyarázott mindent, majd egy szekrénykulcs társaságában beballagtam az öltözőbe. Az ajtók tehát megnyíltak előttem: először az öltözőé, majd a jógateremé is.


A bizonytalanság egy pillanatra átölel

Egy darabig még magányosan remegtem az öltöző padján ülve, kedélyesen morfondírozva azon, hogy tulajdonképpen még mindig felállhatok és elmehetek. Igyekeztem ezt a gondolatot elhessegetni magamtól, és néhány perccel az óra kezdése előtt átsétáltam a foglalkozás tényleges helyszínére. A legrosszabb, amitől tartottam, bekövetkezett. Egyedül voltam férfi a teremben. Egy halk köszönés után az egyik sarokban elhelyezett szőnyegre heveredtem le, hogy véletlenül se legyek szem előtt. A földön fekve az a képtelen agyszüleményem támadt, hogy talán rosszul tájékoztattak az órarendről, és véletlenül a kismama jógára tévedtem be. De mivel sem a recepción nem tántorítottak el, sem hölgytársaim nem néztek rám kérdőn, ezért be kellett látnom, hogy valóban jó helyen járok. Pár percnyi rápihenés után megérkezett az oktató, és kezdetét vette pályafutásom első jógaórája.

Együtt rezgünk

Talán voltak előzetes elképzeléseim arról, hogy mi vár rám, de a kezdés megnyugtató percei nem szerepeltek benne. Szó sem volt arról, hogy rögtön kézenállással indítunk, az első lecke kimondatlanul is így hangzott: lassú ráhangolódás. Kényelmes pozícióba helyezkedve szépen fokozatosan elcsendesítettem és lenyugtattam a testem. Felszabadító érzés volt kikapcsolni a gondolataimat, tudatosan ellazítani minden egyes izmomat, és figyelmemet egyre inkább befelé, a légzésemre irányítani. A „húzzuk ki magunkat” egész mást jelentett az én olvasatomban, mint az oktató hölgynél. Lelki szemeim előtt olyan egyenesen ültem, mint a szálfa, ez a képzeletem azonban csak addig tartott, míg a foglalkozásvezető a hátam mögé nem lopódzott, és valóban egyenesre nem húzta beesett hátamat és vállaimat. Ijesztő volt a felismerés, hogy mennyire természetellenes az, aminek természetesnek kellene lennie. Újabb ismeretlen területre vezettek be: az Om mantrát rezegtettük el közösen, az egész teremmel együtt. Minden túlzás nélkül állítom: hihetetlen élmény volt! Úgy éreztem, átlépem a saját határaimat, elhagyom a testemet, a termet, az egész országot, és valahol egy indiai dzsungel közepén ülök, miközben a hátam mögött békés elefántok legelésznek. Kezdett hatalmába keríteni a felismerés: jó nekem itt lenni.


Párhuzamok és derékszögek

Bemelegítés alatt még sosem izzadtam le annyira, mint itt. Pedig külső szemlélő számára nem csináltunk semmi különlegeset. Visszaigazolást kaptam arra, hogy nagy mellényemet érdemes volt a stúdió előtt hagynom. Csak néhány kar – és lábkörzésből állt a gyakorlat, de pár perc után az említett végtagok erőteljes remegése jelezte felém: nem olyan egyszerű mutatvány ez, mint ahogy elsőre látszik. Rövidesen a saját hajlékonyságomról vallott nézeteimet is felül kellett bírálnom.

„Emeljük a lábunkat egészen addig, amíg talpunk párhuzamos nem lesz a plafonnal” – hangzott az instrukció. No persze. Döbbenten fedeztem fel saját határaimat, amely ez esetben azt jelentette, hogy az a párhuzam nálam maximum derékszöget jelent. Esdeklő mosollyal néztem oktatómra, aki kedvesen visszamosolygott rám. Szeméből a következőket olvastam ki: „csináld csak nyugodtan, ez az első órád, lesz ez még sokkal jobb is”. És akkor megint azt éreztem: jó nekem itt lenni.


Meditáló harcosok

Az óra előtt még úgy véltem: másfél óra nagyon hosszú idő, hogyan fog ez eltelni? Aztán a gyakorlatok közben, midőn az első izzadságcseppek vidáman leszánkáztak az arcomon, egyszeriben el is feledkeztem az idő múlásáról. Tekintetemet mindig egy adott pontra szegeztem, miközben folyamatosan hatalmába kerített a felismerés: igen, egy alkalom alatt is érezhető a változás. Míg korábban talán hitetlenkedve hallgattam ismerőseim beszámolóját arról, hogy a jóga mennyi energiát ad, és amellett, hogy átmozgatja a testet, a lelket is felszabadítja, és csendes utazásra hívja, immáron kénytelen voltam magam is elismerni állításaik helyességét. Békét éreztem magamban, jóleső remegést, és korlátlan lehetőségeket.

Képes voltam megtartani három vagy akár öt lélegzetig is a különböző egyensúlyfejlesztő harcos-gyakorlatokat; elfelejtettem, hogy egy jógaórán vagyok a kora esti órákban, és mindinkább úgy éreztem, hogy valami felsőbb „rendszer” része vagyok, egy olyan univerzumé, amelynek magasságát és mélységeit puszta halandóként meg nem ismerhetem. Ahogy mentális ráhangolással kezdtünk, úgy szellemi és fizikai levezetéssel fejeztük be a foglalkozást. Csak feküdt mindenki a maga szőnyegén, puhán lélegzett, és békébe került önmagával és az egész világgal. Mindezzel nem beszélek a levegőbe, hiszen szavaim alátámasztják a záró mozzanatok: csupa felszabadult, mosolygós ember hagyta el a termet. Szinte sajnálkozáson kaptam magam: máris vége? Mert annyira jó volt nekem itt lenni…

Tessék mondani, mikor jöhetek legközelebb?

Kellett néhány perc az öltözőben, míg rászántam magam az öltözésre, így tudatosítva ismét magamban: a világ melyik pontján helyezkedem is el éppen. Visszaadtam a kulcsom, belebújtam a cipőmbe, és mind szóban, mind gondolatban elbúcsúztam a stúdiótól. Rég éreztem magam ennyire energikusnak, határozottnak, ugyanakkor mélységesen békésnek. Valahogy az sem okozott nehézséget, hogy odafigyeljek a tartásomra.
Minden előzetes kétkedésem elszállt. Enyhe szél fújdogált a kora nyári estében. És én hagytam, hogy elvigye magával az előítéleteimet és a félelmeimet. Tudtam, hogy ez az érzés még napokig elkísér. Aztán eljövök megint, legközelebb és azután is, hogy újra és újra átéljem ezeket a pillanatokat. Még hálás is voltam rozoga derekamnak, hogy neki köszönhetően új élménnyel gazdagodtam. Szívem szerint mindenkit bátorítanék: Hölgyek és Urak! Menjetek jógázni! Mert jó ott lenni!