Bármi, amit mondasz, felhasználható ellened...

Hölgyeim, egy csomó csodálatos tulajdonságotok van, de az emlékezőtehetségetek egyenesen páratlan. Ez pedig a mi nagy vesztünk. Ugyanis a férfi agy csak olyan kiemelten fontos dolgokat képes visszaidézni, mint hogy ki lőtte kedvenc csapatunk gólját a hétvégi fordulóban, hány korsó sörre kell meghívni a havert a következő buliban, esetleg, hogy a legutóbb felcsípett csaj a Kata vagy a Kati becézést kedveli-e. Ezzel szemben Ti, Kedveseim, egy csomó jelentéktelen dátumot és felesleges kijelentést tároltok a fejecskétekben. Úgy, mint születésnapok, évfordulók, esetleg a mi fogadkozásaink és ígéreteink. Amelyek a legtöbbször könnyelműek és felelőtlenek. Mert hát mélyen belül a legtöbb férfi romantikus, és a szavak szintjén is szeretné a tenyerén hordozni szíve Hölgyét. Szentimentális pillanatainkban pedig hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a női memória végtelen információt képes tárolni. És ami a nagyobb baj: a tárolt adatokat bármikor képes előhívni.

Erre hogyan nem lehet emlékezni?

Az esetek bizonyos részében meg sem kell szólalnunk. Illetve, szeretnénk mi, csak nem találjuk a szavakat. Na nem azért, mintha annyira kukák lennénk – bár akadnak köztünk ilyen példányok -, hanem azért, mert olyan szituációba kényszerültünk, amikor egyszerűen nem tudjuk, mi lenne a helyes válasz. Sétálunk, mondjuk kéz a kézben a kedvenc közös parkunkban, a kedvenc fánk alatt haladunk a kedvenc padunk felé, ahol a kürtőskalács maradékával hizlaljuk a galambokat, az időnél és a pillanatnál csak Kedvesünk gyönyörűbb. „Emlékszel arra, mit mondtál nekem három éve pontosan ugyanezen a helyen?” – kapjuk meg a kérdést a mellettünk lépkedő hercegnőtől. Amitől kapásból lever minket a víz. Három éve? Ezen a helyen?? Te jó ég, mi a bánatot mondhattam??? Elvesztünk, nincs menekvés. Egy kedvesen bárgyú mosollyal próbáljuk elütni a dolgot, de érezzük, ez most nem lesz elég. „Szörnyű, hogy erre sem vagy képes emlékezni” – jegyzi meg fagyosan a már kevésbé bájos nőnk. Miért nem azt kérdezi, hogy hány gólt lőtt a Barcelona a Real Madridnak szombaton?

Az első csepp a viharból…

A probléma az, hogy nem egyforma intenzitással éljük meg a közös élményeket. Van, ami bennetek hagy maradandóbb nyomot, és akad, ami bennünk. Egyébként bizonyos körülmények között mi legalább annyira ki tudunk akadni azon, ha Ti arról feledkeztek meg, ami nekünk emlékezetes. Ezzel együtt is, mi azért közel sem csinálunk akkor felhajtást ezekből az ügyekből. Ti, Drágáim, viszont képesek vagytok napokig duzzogni az ilyesmin. De az emlékek és helyzetek még mindig a könnyebben megbocsátható kategóriába tartoznak. Viszont az ígéreteink… hajjaj… Sokkal gyakrabban kellene emlékeztetnünk magunkat arra, hogy Ti tényleg mindenre emlékeztek. Pasiszemmel egészen bámulatos az a képességetek, hogy évek múltán is tökéletesen tudjátok felidézni a be nem teljesült vállalásainkat. „Tavaly ilyenkor azt mondtad, hogy majd egy év múlva biztosan elviszel nyaralni” vagy „a megismerkedésünkkor határozottan állítottad, hogy néhány éven belül szeretnél megházasodni”. Kellemetlen nekiszegezések ezek a törékeny férfiléleknek. Mit lehet erre felelni? Létezik erre lefegyverző válasz?

És tényleg felhasználom ellened!

Kétségtelen tény, hogy nehéz kivágni magunkat, de egy igazi férfi még ebben a kutyaszorítóban sem adja fel. „Az akkor volt, ez meg most van” példának okáért elég hatásos ellenérv, ami ugyan kábé nesze semmi, fogd meg jól, dühös Galambocskánk mégis nehezen tudna erre bármit mondani. A másik pasi-opció a visszatámadás lehet („Te meg mióta ígérgeted, hogy bevesszük harmadiknak az egyik barátnődet! És lett belőle valami?”). Csak itt meg fennáll annak a veszélye, hogy csúnyán elfajul a verbális csata. Márpedig nem mindegyikünk király az érvelésben, ráadásul a csajunk itt ismét segítségül hívhatja a briliáns emlékezőképességét. Nagyon alantas dolgokat rángathat elő a szekrény mélyéről. Olyasmiket, amikről egyszer megállapodtunk, hogy nem bolygatjuk őket. „Én meg azt nem felejtettem el, hogy pár éve mennyire megbántottál!”. Mert hát minden kapcsolatban vannak közös megegyezéssel szőnyeg alá söpört fájdalmak és sérelmek. Megcsalások, meggondolatlan mondatok, lélekbe gázoló szavak. Általában ez lesz az a pont, amikor talán jobb venni egy nagy levegőt, és háromig számolni.

Ígéret szép szó, ha megtartják…

Nem vagyunk jobbak a másiknál. Sokszor pillanatnyi szeszélyünk, az adott helyzetben érzett boldogságunk, az előtörő vágyaink miatt mondunk olyat, ami a másikat mélyen érinti. Úgy, hogy reményt kelt benne: a partnerünk tényleg komolyan gondolja. De lehet, hogy nem vagyunk ugyanazon a szinten. Más a lelkiállapotunk. Ami az egyiknek egy szimpla mondat, amit 1-2 nappal később már el is felejt, az valósággal beleéghet a másikba. Újfent meggyőződésem, hogy ebben a tekintetben a férfiak nem jobbak a nőknél, és a nők nem jobbak a férfiaknál. Ahogy megismerjük a másikat, és ahogy az idő telik, megtanuljuk – vagy inkább meg kell tanulnunk -, hogyan kezeljük értékén az ígéreteket. Azt gondolom, hogy az ilyesmivel visszaélni sem szabad. „A persze, mert akkor azt mondtad, hogy…” kezdetű vádaskodás csak mérgezett olajat locsol a tűzre. Igaz, azt azért fenntartom, hogy mi jobbak vagyunk a nagy szavakban, Ti, Hölgyek meg abban, hogy ezekre a nagy szavakra emlékezettek. Talán, ha egy kicsit mind visszavennénk, kevesebb lenne köztünk a vita. Csak hát, bárki bármit mondjon: a szavaknak nagy ereje van. És nagy csábereje. Néha még Pasiszemmel is.