De hát a múltkor azt mondtad, hogy...

Az elhamarkodott kijelentéseinkkel könnyebb bekanyarodni egy zsákutcába, mintha egy nő ülne a kormány mögött. Egyik barátom évekkel ezelőtt egy buliban a szerelmetes könnyektől homályos tekintettel leste a táncparketten pörgő barátnőjét, és miközben majd elolvadt a látványtól, elhaló hangon megjegyezte: „Azt hiszem, tavasszal megkérem a kezét”. Mondanom sem kell, az a tavasz sosem jött el. És ahogy manapság elnézem őket, egyhamar nem is fog… A haver volt annyira dörzsölt, hogy a fentebbi elvetemült vágyát csak velem osztotta meg, mert ha a leányzót is beavatta volna a meredeken jegygyűrűs terveibe, akkor tuti, hogy a csaj már javában rágná a fülét. „De hiszen akkor azt mondtad!” – okozunk csalódást megannyi alkalommal. Lehet, hogy így van, de ha meg nem mondanánk, akkor az lenne a baj. Meg kell tanulnunk, hogy a mondataink kiszínezésénél érdemes otthon hagyni a rózsaszín festéket, de kerülni kell a túlságosan semleges színeket is, különben nagyon gyorsan a kipingálandó kapcsolaton kívül találhatjuk magunkat. Pasiszemmel nézve, az őszinteség sem így, sem úgy nem kifizetődő. Szóval néha nem is lenne baj, ha inkább a tetteink beszélnének helyettünk. Bár – jobban végiggondolva – lehet, hogy ez is egy elhamarkodott kijelentés…

A szándék tényleg megvan

A kimondott és leírt szónak súlya van, ám ezzel nem mindig vagyunk tisztában. Vagy igen, csak mire a gondolatokat meg kellene valósítani, már mi magunk sem hisszük el, hogy valaha megfogalmaztuk azokat a mondatokat. A pasik élete tele van elhamarkodott kijelentésekkel és könnyelmű ígéretekkel, amikkel rövidtávon talán előnyökhöz jutunk, ám később biztosan meg kell fizetni a kamatokat, és az már nem lesz vidám. Ami a szívemen, az a számon: csak hát menetközben a szív is változtathat az álláspontján. Számon lehet kérni rajtunk, az amúgy sem túlságosan állhatatos és eltökélt férfiakon, ha nem állunk ki tűzön-vízen át a korábbi megnyilvánulásaink mellett? Meg aztán vannak olyan magukat túlságosan spiritisztának képzelő, alternatív macák, akik szerint nem szabad tervezni, hiszen akár már holnap véget érhet egy kapcsolat. Na, náluk legalább annyival könnyebb a helyzet, hogy nem kell nekik ígéretet tenni, de abban egyetlen pasi sem tud létezni, hogy a jövő mindig bizonytalan. Igen, valahol tényleg az, ám ezt nem kötelező minden áldott nap kiskanállal belénk diktálni.

Akarod hallani a folytatást?

Drága Hölgyeim, szerintem nem is hinnétek, milyen komoly dilemma az nekünk, hogy mikor és mennyit valljunk be a bennünk dúló érzésekből. Ha nagyon körbefalazzuk magunkat, joggal olvassátok a fejünkre, hogy alig tudtok rólunk valamit, és hogy sohasem beszélünk a belső világunkról; ha viszont minden szavunkkal körülölelünk benneteket, akkor akár az agyatokra is mehetünk, vagy pedig álomvilágba ringatunk Titeket. Az a legnagyobb baj, hogy néha bekérdeztek olyasmiket, amikre muszáj lenne egyenes választ adnunk. Persze nem lennénk férfiak, ha nem tudnánk ilyenkor úgy lavírozni, hogy mondjunk is valamit, de azért mégse ígérjük oda a csillagokat az égről. Mert ha időnként nem vállalkozunk sokat ígérő vallomásokra, akkor ránk sütitek azt a bélyeget, hogy nem vagyunk kellően komolyak, és csak szórakozunk veletek. Lehet, hogy ebben néha van valami, de higgyétek el, sokszor inkább óvatosak vagyunk, mint éretlenek. Meg aztán annyira, de annyira szeretnénk vigyázni a Ti lelki épségetekre is, hogy azt el sem hiszitek…

Jaj, az őszinteségből nem lehet baj…

Nagyon „bírom”, amikor egy nő dühtől vöröslő pofikával közli velünk, hogy mennyire díjazza az őszinteségünket. Szerintem az utolsó figura, akinél valóban bírták a csajok, ha megmondta a „frankót”, az a Mátyás király meséiből ismert igazmondó juhász volt. Neki még bejött ez a szöveg, de azóta nagyot változott a világ – és még nagyobbat a gyengédebbik nem. Szokták emlegetni, hogy az igazság kegyetlen, én meg hozzáteszem, hogy kevés dolog fáj nála jobban (talán csak az, amikor pont a gólnál vonultok el a tévé előtt). A férfiúi őszinteséggel pontosan ugyanez a helyzet: utáljátok hallani, de mégis mindig megjegyzitek, hogy mennyire tisztelitek ezt bennünk. Érdekes ellentmondás. Mi férfiak, egyébként csak rosszul járhatunk azzal, ha nem köntörfalazunk előttetek. Mert nem sok olyan nő van, aki pusztán az őszinteség tényétől boldog lenne. Mivel az sokszor lehet egy kegyetlennek hangzó vallomás is. Tudom, a legjobb az egyenes út. De mi van, ha az a szakadék felé vezet?

Dicsőség a megfontolt férfiaknak!

A leleményes pasinak nem marad más választása, mint megcsillogtatni briliáns képességét, és lehetőség szerint kibúvó választ adni. Így miközben az egyik kezünkkel adunk, a másikkal azért vissza is veszünk. Egy kellően talpraesett fickó az ilyen helyzetekből úgy mászik ki, hogy nem lehet megfogni. „Persze, Drágám, jöhet az esküvő, csak várjuk meg, míg anyagilag jobban egyenesbe jövünk”, esetleg mit szóltok egy „Szívecském, naná, hogy szeretnék veled összeköltözni, de annyit dolgozom, hogy azt se tudom, hol áll a fejem” mondathoz. Ugye, mennyien hallottátok ezeket már tőlünk? Megdöbbentő, de volt olyan nő, aki azt tanácsolta, hogy az otthoni béke érdekében inkább nyomassuk csak a kegyes hazugságokat, és duruzsoljuk azt, ami a fületeknek kedves. Mert bár az ellenkezőjét állítjátok, az őszinteség nem kifizetődő nekünk. Sarokba szorítva érezzük magunkat, ha megkapjuk, hogy „de a múltkor azt mondtad…”. Az akkor volt. És ezt nagyon fölényesen tudjuk állítani, egészen addig, míg egy nő ugyanezt nem löki a szemünk közé. Olyankor értjük meg igazán, hogy min mentek Ti keresztül. És hogy az őszinteség tényleg lehet fájdalmas. Nem is kicsit…