Drágám, kell ez az esküvő nekünk?!

Amikor a férfiak és a házasság viszonya szóba kerül egy cikkben, mindig csak arról van szó, hogy mi, fickók menekülünk az elkötelezettségtől, és hallani sem akarunk az „igen” kimondásáról. Pedig nem lehetne annyi válás az életek összekötése nélkül, szóval előbb-utóbb csak rászánjuk magunkat arra, hogy az oltárhoz kísérjük kedvesünket. Ebbéli szándékunkba természetesen beavatjuk a mi kis szemünk fényét is, és ábrándjaink sárgaköves országútján vígan fantáziálva szökdécselünk az esküvői előkészületek felé. Így tesz eheti fiktív főhősünk, Vőlegény Vili is. Vilmosunk testesíti meg azt a figurát, aki a menyegző tervezgetése közben mindazokat az aggályokat és félelmeket megfogalmazza, ami a mezei férfiak fejében megfordul. És hogy mi lesz a nagy agymunka végeredménye? Az utolsó mondataim végére az is kiderül.

A távolságot, mint meghívót, megkapod…

Vilinek és jövendőbelijének először is ki kellett választania a helyszínt. Ez akár még könnyű döntés is lehetett volna… lehetett volna. Csakhogy nem volt az. Hiszen a vőlegény rokonsága alsóhangon is 300 kilométerre lakott anyóspajtás pereputtyától. A helyzetet kétféle módon lehet áthidalni: vagy az egyik família kerekedik fel, vagy mindkét család szedi a sátorfáját, és a lakodalom kedvéért a vándorló életmódot választják. Persze, bármelyik opcióra voksol az ifjú pár, az csak további kérdéseket vet fel. Legyen valahol félúton a nagy esemény? De mi van, ha ott nem találunk megfelelő helyszínt? Másrészt Vilmos kiszemelt nejének az is eszébe jutott – tényleg érdemes hallgatnunk a nőkre! -, hogy a hajnali órákban, miután már lecsengőben van az „ereszd el a hajam!”, mégsem lehet kitenni az utcára a nagyszülőket. Vagyis szállásról is kell gondoskodni a násznép számára. Ami megint plusz kiadás. Ajjaj, mi lesz ebből? És még csak az első napirendi pontnál tartanak. Inkább gyorsan tovább is lépnek a következőre…

Joli néni, táskával, az esküvőn – botos Feri bácsi ellen

„Egyáltalán kiket hívjunk meg?” – szegezte neki Vili a kérdést szerelmének. A párocska idejekorán elhatározta, hogy nem esnek abba az általános hibába, hogy a legtávolabbi rokon húgának a nagynénjét is meghívják, pusztán azért, mert úgy illik. Sziklaszilárd álláspontjuk aztán csak addig tartotta magát, amíg tervüket meg nem osztották az örömszülőkkel. „Kislányom, az nem lehet, hogy Józsi bácsiéknak nem küldtök meghívót! Hiszen ők is vendégül láttak minket.” – hangzott az anyai szó. „Márpedig én a barátaimmal akarok ünnepelni, nem sosem látott idegenekkel.” – morgott már otthon Vili. Miután lecsillapodott, rájött, hogy a néhány igazi barátján kívül sok haverja van, akiket kedvel ugyan, de azért az esküvőjére mégsem hívná meg őket. Azaz lehet, hogy mégis jut hely Józsi bácsinak, Joli néninek, sőt, még Feri bácsinak is. „Tudod szívem, van itt még valami. Az ültetés” – figyelmeztette Vilit a párja. Basszus, a nők tényleg mindenre figyelnek! És még igaza is volt. Hiszen valami homályos családi perpatvar miatt Joli nénit nem lehet egy asztalhoz ültetni Feri bával, mert az öreglány titokban még arzént cseppent a szenilisnek nem nevezhető bácsika húslevesébe. „De ezt még ráérünk kitalálni” – vetette közbe gyorsan Vili, majd hozzátette: „Inkább nézzük, mi van még”.

Ősi rítusok fehér ruhában

Főszereplőnk egyáltalán nem lelkesedik az egyházi szertartásért – már gyerekként is rém unalmasnak találta a nővére esküvőjén -, de választottja miatt mégis muszáj lesz a pap elé állniuk. Az a vízió pedig csak újabb hajszálakat tépett ki amúgy is ritkuló sörényéből, ahogy pogány ősöket tisztelő felmenői beteszik a lábukat a templomba (pedig tuti, hogy ők inkább valami máglya körül járnának rituális násztáncot). No mindegy, erről most még jobb hallgatni – meg aztán egy pasinak könnyebb is az, ha az esküvői szervezkedés oroszlánrészét rábízza az arára. Ebbe a körbe tartozik a ruha kiválasztása is. Annyira gáz és tradicionális az abroncsos, óriásira fújt fehér ruha a fekete öltöny, fehér ing párosítással! „Szerencsére ebben egyetértünk” – mosolygott Vili az ő mátkájára. De itt is újra szót kértek a szülők. „Gyerekek, ne vicceljetek. Mit fog szólni a rokonság?” – kapták meg Vilmosék az intelmet. „Nem marad más, meg kell találnunk az arany középutat” – tárta szét a karját vőlegényünk. „Majd olyan ruhákat választunk, amik nekünk és az örömanyáknak is megfelelnek. Amúgy kicsim, mennyibe is fájhat ez eddig nekünk?”

Aprópénz a turmixgépben

Sokba – vonták meg ítéletüket egy röpke fejszámolás után. A mennyasszony táncon vissza lehetne hozni valamit a költségekből, és ajándékok helyett is lehetne pénzt kérni, csak az annyira nem elegáns. „Így meg majd hiába írunk ajándéklistát, a végén nem győzünk új tulajt találni a négy botmixernek meg a három fritőznek” – füstölgött Vili, és egyre erősebb kétségei támadtak afelől, hogy kell-e ez az esküvő neki. Barátnője mintha a gondolataiban olvasott volna (a csajok hihetetlenek, mindent kitalálnak!), hiszen csókot lehelt a homlokára, és így szólt: „Talán a legjobb lenne lelépni egy karibi szigetre, és a tengerpart homokján kimondani a boldogító igent, nem?” – kérdezte a Szépség csillogó szemekkel. Vili ekkor úgy érezte, a házasodás szándéka még erősebben lángol fel benne. Fenébe a nyüglődős részletekkel, úgyis csak az számít, hogy azon a nagy napon örömet szerezhessen ennek az elbűvölő lánynak, és egymásra mosolyoghassanak a kedvükért összesereglett sokaság előtt. Így is lehet nézni ezt az egészet – még Pasiszemmel is.