Én táncolnék veled...

Belépnek a terembe. A nő az egyik, a férfi a másik ajtón. Lépteik ropognak a parkettán. Az üres szoba közepén, egymással szemben megállnak. Szemük találkozik a félhomályban, az orruk szinte összeér. Tekintetük valósággal izzik – egymásét gyújtják lángra. Váratlanul felcsendül egy dallam. A férfi ellentmondást nem tűrően megragadja a nő derekát, a másik kezével pedig annak tenyere felé nyúl. Még néhány lélegzetvételnyi ütemet várnak. Aztán a férfi lép, és… és ha átzökkennünk a tangó táncos álomvilágából a valóságba, akkor ez az a pont, ahol a pasik jelentős hányada úgy lép rá kapásból a csaj lábára, hogy az azonnal megbánja, hogy valaha társastáncra adta a fejét. Mert a jó mozgáskultúrával megáldott egyedeink ritkák, mint az örök szerelem. Vagy ha van is nekünk olyan, az inkább ösztönös, semmint kiművelt. Bezzeg a nők. Nekik mintha a vérükben lenne. Pasiszemmel sokszor már az is jobb egy Argentína-Brazília meccsnél, ha csak szimplán csodálhatjuk, ahogy az a gyönyörű test eggyé olvad a zene lüktetésével. Az a kérdés: mennyiben kell nekünk ebbe belerondítanunk, egyáltalán mennyire kellünk mi ehhez? A tánc, mint olyan, a nemek választóvonalán innen és túl.

A szájban egy rózsaszál

Van valami találó abban a szófordulatban, hogy „felhívás keringőre”. Egy jól táncoló nőnél ugyanis kevés erotikusabb látvány létezik a kan horda számára. Még a sokat tapasztalt rokoni körben is leverte a víz az urakat, mikor Christina Aguilera vonaglott a zuhanyzóban, falatnyi bugyiban, hatodmagával, mint valami párzásra csábító nőstény kobra az indiai monszun idején; egy másik díszpéldányunkhoz pedig szólni sem lehetett, amikor az a klip került terítékre, ahol az edzőteremben meglehetősen félreérthető mozdulatsorokra égetik a zsírt a lányok. Nyilván nem véletlen a sztriptíz népszerűsége sem: a szexuális életüket fellendíteni kívánó párok Hölgytagjainak elég, ha csak egyik nap némi – zenei kísérettel megtámogatott - ritmusos ruhaeldobálással várják haza a munkától lebunkózott kedvesüket, és ha ettől sem indul be a pasi, akkor ott már tényleg nagyon nagy gondok vannak. Itt aztán végképp megkérdőjelezhetetlen a tánc erotikus mivolta, ám vannak olyan szituációk, amikor inkább csak mi akarjuk ezt a jelentést odapréselni a látvány mögé.

A vonzás (t)örvénye

Erre tökéletes színhelyek például a szórakozóhelyek. Már csak a nyálcsorgatás miatt is megéri a tánctéren kígyózó Hölgyeket bámulni, ám legtöbbünk nem éri be pusztán ennyivel. Ekkor kezdődnek a bajok. Számunkra ugyanis közel hihetetlen az, hogy a nők valóban a tánc kedvéért járnak bulizni, és nem azért, hogy pasit találjanak maguknak (mindenki magából indul ki, ugye). Éppen ezért a férfi agy hajlamos a testnek azokat az impulzusokat küldeni, hogy a vérlázítóan pörgő-forgó csinibaba csak a mi kedvünkért rázza magát. A felbátorodott hím ezek után megpróbál a kiszemelt áldozat közelébe sasszézni, és minél rövidebb távon átváltani a közös lötyögésből az egymáshoz simulós változatba. Tapasztalataim szerint itt tesszük tönkre a nők estéit (már akinek), ugyanis esetükben sokszor nincs másról szó, minthogy tényleg csak táncolni akarnak, arról pedig igazán nem tehetnek, hogy ezt túlságosan dögös formában adják elő. Azaz nem feltétlenül csábító jeleket kell látni ebben, bár mi ezt próbáljuk így lefordítani magunknak. De azért az ellenkezőjére is van példa.

A botlábú botsáska

Attila barátom szerint ugyanis az egyik legkiábrándítóbb dolog, amit csak férfi láthat, az egy táncolni nem tudó nő. Korábbi hódításai alkalmával sosem mulasztotta el, hogy beszámolójában néhány szó erejéig ki ne térjen a tündérke mozgására. Ha ez sántított, azt nem éppen irodalmi jelzőkkel illette a cimbora. Számunkra ugyanis az, hogy egy nőnek legyen vele született ritmusérzéke, legalább annyira természetes, mint az, hogy felhajtva hagyjuk a WC deszkát. Valljuk be, azért tényleg elég kiábrándító, ha odabotorkálunk a csaj mellé, ő meg valami olyan technikával nyomja a dance-t, hogy attól még az olajozás előtt álló páncélos lovag is elszégyellné magát. Komoly probléma van akkor, ha a pasiknál bevált „egyet jobbra egyet balra” standard majdhogynem jobban mutat, mint a Hölgyike rángatódzása. Pedig nagyszüleink korában még az volt a természetes, hogy az urak irányítottak – a tánctéren is.

Hierarchia tánclépésben

Ezzel azért faj- és kortársaim igen komoly gondban lennének. Legtöbbünk tényleg megelégszik azzal, hogy lazán eltotyorog a nő mellett: eszünk ágában sincs nekünk diktálni a következő lépést. Valahogy olyan hivatkozás ez, mint amikor azt mondjuk, hogy „a férfi elég, ha egy fokkal szebb az ördögnél”. Vagyis velünk szemben nem lehet elvárás, hogy tudjunk táncolni. Némelyeknek ez mégis megadatik, de ha mi nem tartozunk közéjük, még mindig meglephetjük életünk picinyke szerelmét azzal, hogy meglobogtatjuk a csinos nózija előtt a latintánc kurzusra szóló befizetés bizonylatát. A nők körében töltött eddigi pályafutásom alatt vagy engem gyötörtek a közös táncikálás ötletével, vagy valamelyik haver vallotta be sötét tekintettel, hogy az elkövetkező hetekben a csütörtök estéi az „egy-két-há, egy-két-há” jegyében telnek majd. Az biztos, hogy focilabda nagyságú piros pontot szerezhetünk a mi drágaságunknál, ha beadjuk a derekunkat egy kis közös riszálásra. Ja, és elárulom: legtöbbünk menet közben kimondottan megkedveli ezeket a programokat! Mert hát azért a teremtés koronájának is kellemetlen, ha neki csak némi toporgásra telik, miközben partnernője letáncolja a parkettről. Hm, meg is kérdezem Christina Aguilera-t, hogy vállal-e magántanítványt…