Érthetően érinthetetlen nő

Egyszer már felkértem a kanfalka tagjait, hogy vitassuk meg: létezik-e olyan, hogy elérhetetlen nő. Akkor közösen arra az álláspontra jutottunk, hogy ha a megfelelő helyen keresgélsz, van némi agyad, és nem úgy nézel ki, mintha most adtad volna le a Notre Dame-i torony kulcsait a nappalos műszaknak, akkor szinte bárkinél lehet esélyed. Annyira szép lenne hinni ebben. Néha, legyőzhetetlen pillanatainkban képesek is vagyunk erre. Máskor meg – és ez a gyakoribb – egy csomó Hölgyet besorolunk a megközelíthetetlen kategóriába. Mi, hímek imádjuk előre lemeccselni a várható eredményt. Ezért aztán idejekorán megbeszéljük magunkkal, hogy teljesen sansztalanok vagyunk egy felsővezetői pozíciót elfoglaló menedzser kisasszonynál, a fogorvos cukin szőke asszisztensénél, meg a színpadon a lelkét is kiéneklő, a hangja mellett a külsejével is hódító énekesnőnél is. Szerintünk náluk csak az igazi nagyágyúk próbálkozhatnak. Mi kevesek vagyunk ehhez. Pedig tudhatnánk, hogy nincsen elérhetetlen nő. Legfeljebb a végén addig bénázunk, míg azzá válnak. Mindjárt meg is mutatom, hogy megy ez.

Meglátni és elfeledni

Pasiként másra sem készülünk, mégis váratlanul ér minket, ha betoppan az életünkbe egy olyan nő, aki felkavarja bennünk az állóvizet. Beköltözhet a szomszédba, találkozhatunk vele egy házibulin, vagy felbukkanhat egy esküvőn. Mondtam már, hogy magányos férfiaknak az egyik legjobb csajozós terep a lagzi? Szerintem már említettem. Maradjunk is ennél a helyzetnél. Nem kell cidrizni, ha egyedül vagyunk kénytelenek megjelenni az ifjú pár nagy napján – csak annak kell nagyon szurkolni, hogy legyen ott egy szingli Hölgyemény is. Vagy sok szingli Hölgyemény, az még jobb. Ám az ízlés és a férfivér pezsdítő szava kifürkészhetetlen, így akár az is megeshet, hogy az esküvői talpalávalót szolgáltató zenekar énekesnőjébe habarodunk bele. Ott, első látásra, fülig. De ahogy ez a viharos érzelem jön, úgy megy is. Muszáj mennie. Mert nagyon gyorsan meggyőzzük magunkat, hogy teljességgel lehetetlen elcsábítani egy ilyen tündéri jelenséget, akinek a hangja, a dekoltázsa és a cipő ízlése is a tökéletes közelében jár. Na jó, azért ne adjuk fel rögtön, hosszú még az este, hátha sikerül bátorrá – de nem pofátlanná – inni magunkat.

Mohammed hegymenetben

Talán nem is sejtitek, de sokszor még a legnagyobb beszélőkével és önbizalommal megáldott pasiknál is megáll a tudomány, ha a tettek mezejére kell lépni. Egyik Hölgy ismerősöm mesélte, hogy napokat töltött el nyáron a Balatonnál - két másik, hasonlóan dekoratív leányzó társaságában -, és egyetlen fickó sem ment oda hozzájuk. Még csak egy kósza próbálkozás erejéig sem. Olyan ez, mint a házibuliban: ott sem a bál legszebbjét célozzuk meg, hanem a némileg szerényebb, ám még mindig kívánatos felhozatalt – ott kisebb az esély a lebőgésre. Szerencsére vannak olyan nők, akiket keményebb fából faragtak, mint minket. Ők képesek ráállni a tűsarkaikra, és tenni azért, amit és akit akarnak. És akár minket is kiszemelhetnek maguknak. Avagy ha a hegy nem megy Mohammedhez… Hölgyeim, ilyenkor szoktatok segítségül hívni valamilyen teljesen átlátszó indokot, ami persze nekünk egyáltalán nem esik le. Amivel megtöritek a jeget. Lehet, hogy csak erre az apró lökésre vártunk?

Hamvadó cigarettavég

Innen már minden menne magától. Csakhogy ne feledjétek: férfiakról van szó. Az tényleg rengeteget számít, hogy megteszitek a kezdő lépést, de ettől a ponttól nekünk kell életben tartani a parazsat. Az sem erős oldala mindegyikünknek. No meg az is ide kívánkozik, hogy a kétség még ekkor is igen erősen dolgozik bennünk. Mi, pasik mesterek vagyunk abban, hogy mindenbe belemagyarázzunk valamit. Valamit, ami általában nincs úgy. Maradva az esküvőnél: ha az amúgy elérhetetlennek látszó énekes lány azért ül le az asztalunkhoz, hogy megnézze, maradt rajta ásványvíz (itt az átlátszó indok!), mi akkor is bemeséljük magunknak, hogy valóban csak a vízért jött. Bezzeg, ha egy nő napokig nem hív fel, azt meg azzal magyarázzuk, hogy biztos nagyon elfoglalt. Nem vagyunk normálisak, ugye? Pont azt nem látjuk meg, ami épp van. A fejünkből akkor sem tudjuk kiszorítani az „igazából biztos nem is velem lenne” parát, amikor a Hölgy megkér minket, hogy kísérjük ki, amíg rágyújt. Jó, ez még Pasiszemmel is biztató, de ez egyetlen este, aztán eltűnik a varázs. Ja, és közben még azon is pörgünk, hogy „vajon miért engem fedezett fel?”. Látjátok, csúcsra jár a majrézásunk.

Az elérhetetlen nő nyomában…

Ott állunk hát, kettesben, csak a hold és a cigarettája parazsa világít. „Most ne cseszd el!” – zakatol a férfi szürkeállományában. És mi az, amivel nem ronthatom el? Ha nem teszek semmit. Szinte mindig a könnyebb ellenállás felé mozdulunk el. Kérjem el a számát a csillagok figyelő tekintete mellett? Az annyira egyértelmű lenne. Ha nem adja meg, az nagyon gáz. Leforrázva érezném magam. És ha megadja? Felhívnám? Üzennék neki? Biztos elég lennék neki? Na, újra a régi lemez. De ha hagyom, hogy kisétáljon az életemből… hányszor megtesszük ezt. Házibuliban, ügyintézésnél, az orvosi rendelőben. Esküvőn. Az elérhetetlen nő, aki talán nem is elérhetetlen. Csak addig bénázok, amíg a végén tényleg az lesz. Sebaj, akkor még mindig ott van az önigazolás: ugye megmondtam, hogy elérhetetlen! Jobb is, hogy nem kezdtem vele, mit tudnék én adni neki... De nem kísérthet állandóan ez a hozzáállás. Egyszer túl kell lépni az árnyékon. A saját árnyékunkon. A számát nem kérem el. Viszont tudom a nevét. Kiderült az este folyamán, hogy vannak közös ismerőseink. Az ég áldja a közösségi oldalakat! A lassú (ásvány)víz partot moshat. Az esküvői asztalnál is. Talán mégsem vagyunk teljesen reménytelenek?