Hogyan viseli a férfi, ha kivételesen őt hagyják el?

A különböző nyavalyák hímekre gyakorolt hatásából már láthattuk, hogy fizikai síkon bizony mi is képesek vagyunk esendőek lenni. Eljött az a pillanat, amikor színt kell vallani, és beismerni: lelkileg sem vitézkedünk örökké páncélos lovagként. Mert néha fordulhat úgy a történelem kereke, hogy a pasik azok, akiknek ajtót mutat szívük választottja.
„Te, áruld el nekem, hogy miért mindig csak azzal foglalkoznak a cikkek, hogy a nők hogyan élik meg a szakítást?” – szegezte nekem a kérdést egyik hölgy munkatársam. Megfelelő válasz hiányában csak széttártam a karjaimat. „Igazán megírhatnád ezt a helyzetet a ti szemszögetekből is!” – kaptam meg az instrukciót. Először csak mosolyogtam az ötleten, de aztán azon kaptam magam, hogy napról napra előbukkan a felvetés elmém fáklyafénytől pislákoló folyosóin, és mind többet foglalkozom a kivitelezés lehetséges módjával. Végül nem volt más választás, a belső késztetés abban öltött formát, hogy itt ülök a billentyűzet előtt, és igyekszem néhány bekezdésben bemutatni, hogy miként próbálunk talpra állni, ha a csajunk úgy dönt, többé nem akar a csajunk lenni. Kedves női olvasók! Kezeljétek ám nagy becsben az alábbi sorokat…

Szégyen a sírás, de…

A kiindulási szituációk meglehetősen változatos képet mutathatnak, mi most az egyszerűség végett vegyük azt nullás kilométerkőnek, hogy totálisan szerelmesek vagyunk, ezerrel égünk abban a bizonyos lázban, amikor drágánk bejelenti: a továbbiakban nincs szüksége ránk. Egyébként ez kevés kivételtől eltekintve mindig fáj, legyen szó pár hónapos, vagy több éves együttlétről. Pontot tenni egy közös történet végére, és elviselni, hogy a másik kilép az életünkből; nos, férfipróbáló feladat. Sokan nem ismerik be, de ekkor még a legzordabb kanok is szabad folyást engednek könnyeiknek. Talán hihetetlenül hangzik, de vigasztaltam én már kigyúrt, fukszos macsót azután, hogy saját bevallása szerint végigbőgte az éjszakát, miután tip-top cicája lelécelt mellőle. Nagyobb önuralommal rendelkező hányadunk a csaj társaságában úgy tesz, mintha nem hatná meg különösebben az elbocsátó, randa üzenet, és utána otthon zokogja ki magát; de az érzelmesebbje nem szégyelli, hogy imádottja előtt ereszkedik szemére a könnyfüggöny. Láthatjátok, nincs nagy különbség, legyen akár férfi, akár nő – sírunk mind, akár az eminens tanuló az első egyesnél.

Egy cseppnyi önsajnáltatás

Senki sem jobb a másiknál – erre jó példa a pokoljárás következő szintje. Ahogy a lányok felkutatják elhanyagolt barátnőiket, úgy indulnak meg a fickók kezdeményezett hívásai is a barátok felé. Ezen a téren is nyugodtan két táborra bonthatom magunkat: az elsőben a kőkemény harcosok ugrándozhatnak, akik csak úgy mellékesen vetik oda, hogy mik is a szomorú fejlemények, és úgy csinálnak, mintha magasról tennének az egészre (persze, alig várják, hogy rákérdezzünk a részletekre, és színlelt flegmaságukból ordít, hogy kutyául szenvednek). A második csoportba tartoznak a nyíltszívű, bukott hercegek, kiknek elhaló hangja már a beköszönés során árulkodik arról, hogy nagy a baj. Egy valamirevaló pajtás ilyenkor bőszen hümmög, és szóban közösen a sárba tiporják az elszökött királylányt.

Engem nem érdekel, de hol láttad?

Amennyiben hősünk átverekedte magát a megrázkódtatáson, és néhány búfelejtő italon, kebelében új szikra kap lángra: majd én visszaszerzem, majd én megmutatom neki! A szeparáció itt is érvényben van. A zord, hegyi barbárok úgy tesznek, mintha kedvesük nevére se emlékeznének, de azért minden eshetőséget megragadnak, hogy valamiképp a közelében maradhassanak, és rezignáltságukkal, mint afféle igazán kanokhoz illő viselkedéssel akarják visszaédesgetni az eltévedt hölgyeményt. A közülünk való lúzerek – ne szépítsük – hőskölteményeket írnak, telefújják a Gellért-hegyet imádottjuk nevével, és tepernek ezerrel, hogy a lány ismét feléjük forduljon. Ezek a szerencsétlen flótások rájöhetnének – akár mások kárán is -, hogy csak az esetek nagyon kis százalékában járhatnak sikerrel, sőt, igazából csak azt érik el, hogy még messzebb üljenek le az Élet színházában, mikor a Szerelem című darab második felvonását játsszák. Azért csak hadd próbálkozzanak. Próbálkozni mindig kell.

Keresd a nőt!

Tízből kilenc barát ennél a pontnál dobja be a „kutyaharapást szőrével” feliratú mentőövet: „hagyd a francba azt az ostoba libát, keress inkább másikat!”. Van is benne valami, de ennél szánalmasabb viselkedést csak elvétve tudunk produkálni. A legszörnyűbb a felismerés, hogy mennyire gázos, amit csinálunk: kedvenc tréningünkben ülünk otthon a meccs előtt, és jobb kezünkben mobilunk telefonkönyvét lapozzuk, hogy kit is lehetne felkutatni, aki hajlandó felkapni a társalgás fonalát, és sűrűn betekerni magát vele. Őszintén és szomorúan vallom be: nem jó ilyenkor férfibőrben lenni. Ezekben az elfuserált percekben tudatosodik csak bennünk igazán, hogy mennyire kirántották a talpunk alól a talajt. De valami kilátás kell, mert kilátás nélkül olyanok vagyunk, mint a lovagok kard és ló nélkül: semmik, nullák. Ezért, ha fogcsikorgatva is, de folytatjuk a vadászatot, serényen dobáljuk kifelé a hálónkat, és annál nagyobb elégtételt el sem tudunk képzelni, ha pont exünk valamelyik barátnőjét sikerül elcsábítani.

Ítélet helyett

Galád dolog, igaz? De hát mit lehet tenni, ha egyszerűen képtelenek vagyunk nő nélkül élni? Szép, szép dolog a sör, a Forma 1, meg a hétvégi rangadó is, de ezek végeztével szembesülni azzal, hogy egyedül vagyunk, mint az ujjunk, az több mint lehangoló (ráadásul az ujjaink tízen vannak, szóval micsoda hülye egy szólás ez…). Pedig inkább meg kellene élni a fájdalmunkat, és hagyni, hogy az idő szele elfújja belőlünk a kétségbeesés porát. De nem, hiszen egy modern férfi nem zuhanhat meg! Szóval, kedves hölgyek, ha valamelyik este üzenetet kaptok rég nem látott pasi ismerősötöktől, akkor könnyen lehet, hogy a palimadár mostanában került lapátra. Kérlek titeket, nézzétek el nekünk ezt a nevetséges próbálkozást, és oltalmazzatok minket. Mert igazából nélkületek semmik vagyunk.