Illene egy kis kellem - kellene egy kis illem?

Macsósan kockátlan hasam felett megpróbálom megfeszíteni a nem létező mellizmomat, és úgy kiáltom világgá: igenis, én büszke vagyok a neveltetésemre! Hogy olyan szülőket rendelt nekem az ég, akik megtanították, hogy ha valahova belépek, köszönök, előre engedem a nőket az ajtóban, az időseknek meg átadom a helyet a járműveken. Szerintem ezt egy csomó más mai fickóba is beleverték az őseik, csak aztán ők útközben elfeledkeztek erről, akár a „fiam, mindig használj gumit!” intelméről. De hát üsse kő, ez még a kisebb para, mert hát ugye férfiakról van szó, tőlük meg nem érdemes sokat várnotok, Hölgyeim. Csak hát, ahogy pörögtek az évek, elértük azt nálatok, hogy már igényetek sem mutatkozik arra, hogy a pasitok udvarias legyen veletek. Olyan formákkal vagytok képesek összeállni, hogy az riasztó! Pedig egy ideális világban az igazi férfi attól lesz igazi férfi, hogy egy lovag előzékenységével, illemével és kellemével bánik a gyengédebb nem tagjaival – kortól függetlenül! Nagyon messzire kerültünk ettől az ideális világtól?

Örülj, ha leülhetsz!

Nekem meg még volt képem néhány héttel ezelőtt papírra vetni a Bunkócskáim című cikket. Azt továbbra is tartom, hogy sok nőből hiányzik a ladyk finomsága, de akkor milyen jelzővel illessem magunkat? Taplók, parasztok? Megállnák a helyüket… Nagyon „szép” jelenet az, amikor a nagy király terpeszkedik a székében, napszemüvege mögül kontaktál a világgal, miközben megszeppent csaja ott ugrál körülötte. Még egy köszönömöt sem kap cserébe. Mintha csak az ürge szolgálója lenne, aki örül, ha leülhet. Tényleg vicc, hogy ilyen gyökér alakok esélyt kapnak nálatok! Ezzel szemben én imádom tesztelni a reakcióitokat. Azt, hogy mennyire tudjátok még értékelni egy férfi udvariasságát. Az alap, hogy az ajtón Ti léphettek be elsőnek, de szívesen kísérletezem az olyan, manapság szinte teljesen kiveszett gesztusokkal, mint a kabát lesegítése; vagy mikor megvárom, hogy elsőnek foglaljatok helyet az asztalnál, és én csak utána ülök le. Zavarban vagytok ilyenkor, azt kell, mondjam. Vagy nem is ez a legjobb szó rá?

A kézhez szoktatva

A legtalálóbb az, hogy nem tudtok mit kezdeni vele. Mert nem is nagyon találkoztok vele. Ebből következően igényetek sincs rá. Mert hát, amiről nem tudok, az nem fáj; amit nem ismerek, az nem hiányozhat. Amikor aztán szembesültök azzal, hogy „jé, ez a pasi tényleg a kezét nyújtja, hogy lesegítsen erről a magas párkányról”, mosolyogtok, megkapjuk a szokásos, hogy „Te milyen aranyos és figyelmes vagy”, aztán pedig… lehorgonyoztok valami tapintatlan tuskó mellett. Persze, erre meg mondhatjátok, hogy megint ezzel a dobott kisfiús nyavalygással jövök. Ám amennyire megfigyeltem, minden nőnél húzódik egy bunkóság-elviselési szint, és ha a fickó ez alá kerül, repül. Az udvariassághoz nálam – és azért még sok más kannál – például hozzátartozik az, hogy az első randi végén kizárólag én nyúlok a bukszám után. Így főképp durva volt hallani egy bűbájos Hölgy ismerősöm azon sztoriját, amikor több egymást követő, ismerkedő randevún az aktuális pasas képes volt elfelezni a számlát. Megértem, hogy a csaj kiborult. Ne hagyjátok magatokat! Engedjétek, hogy nőként kezeljünk benneteket! Igen, egy lovag részéről ez is hozzátartozik. És a Ti részetekről?

Én csak kedves akartam lenni…

Joggal kérdezem ezt. Mert az egy dolog, hogy zavarban vagytok attól, ha olyan férfival találkoztok, aki figyelmes, szavaival és tetteivel is a tenyerén hordoz benneteket. Nem vagytok elkényeztetve ezen a téren, ezt továbbra is tartom. De ez a zavar még lehet bűbájos. Viszont amikor az jön le rólatok, hogy szinte nektek kellemetlen a kedvességünk – na, ne már! Megsúgom, ez egy férfi számára rendkívül megalázó érzés. Amikor épp mozdulnál és felajánlanád a közreműködésed, a csaj meg egy „kösz, meg tudom oldani egyedül is” kíséretében veszi a kabátját, akkor rakás szerencsétlenségnek érezzük magunkat. Hozzáteszem, azért mi is megérjük a pénzünket. Egy szemrevaló cicus előtt előbb bújunk lakáj bőrbe, mintha egy olyan lánnyal van dolgunk, aki különösebben nem indít el bennünk semmit. A modort azért megtartjuk, csak nem teperünk. Ami még a pasiléleknek rosszul esik, az nem más, mint mikor átadnánk a helyünket, az idősebb Hölgy pedig valósággal megsértődik ezen. Ja, igen. Ahogy már mondtam: egy igazi férfi minden nővel szemben lovag.

Hölgyem, az előmelegített széke!

Azt hiszem, az idős Hölgyeknek pláne kijár a tisztelet, hiszen ők sokkal több férfit viseltek el életük során, mint fiatalabb társnőik. Azonban élek a gyanúperrel, hogy kevés előzékenységgel találkoznak manapság. Tény, az idősebbekhez több türelem kell. Egyes csókákba viszont semmi sem szorult ebből. A napokban vonattal utaztam, és a sokadik kilométer után heves vágyat éreztem, hogy a velem szemben ülő huszonpár éves kölyköt az ablakon kilógatva faggassam a menetszél erősségéről. A srác ugyanis képtelen volt normális hangon válaszolni a fülkében szintén helyet foglaló nagymamájának. Hogyan is tanították nekem? „Nem a haveroddal beszélsz” – kaptam a ledorongolást, ha pimasz voltam. Sok ifjú Don Juan meg akkor is teljes nyugalomban ülve nyomkodja a mobilját a buszon, ha egy néni pont mellettük ácsorog a botjával. Hölgyek, lányok, asszonyok, nagyik: ezért a pasitársadalom nevében kérem, hogy értékeljétek az udvarias férfiakat. Ne feledjétek: veszélyeztetett fajnak számítunk. Élvezzetek ki bennünket, amíg még lehet.