A férfias gyűléseken ezek örök témát szolgáltatnak. Ültess le pár fickót egy szobában, adj a kezük ügyébe némi alkoholt, és némi idő múlva biztosan a bosszantó női kérdésekről beszélgetnek. Persze azért mi sem vagyunk egyszerűek. Hiszen örökké azzal nyaggatunk Titeket, hogy ne célozgassatok, hanem mondjátok ki, ha valami piszkálja a csőrötöket. És hát Ti kérdeztek is. Van, aki gyakrabban, és van, aki ritkábban, de az akkor úgy betalál, hogy simán alázza azt, aki naponta kérdezz-feleleknek teszi ki a bikáját. Amit szintén bírunk, hogy ezeket a kérdéseket a legváratlanabb helyzetekben tudjátok nekünk szegezni. Például teljes lelki nyugalommal válogatok a bolt polcán a ketchupök között, amikor az én Tündérkém hirtelen arra lesz kíváncsi, hogy szeretem-e még. Mi van? Egy férfi amúgy is csak egyetlen dologra tud figyelni egyszerre, és ha összezavarnak, még a drágább paradicsomszósz kerül a kosárba. Meg hát tessék nekünk időt hagyni a felkészülésre: előre bejelenteni, hogy közeleg a nagy kérdések órája. De nem. Ti faggatództok, mikor csak kedvetek tartja. Elég sűrűn. És hogy mik a „kedvenc” kérdéseink? Íme!

„Mit szeretsz bennem?”

Veszélyes. Nagyon veszélyes. Mert ehhez tényleg rendszerezni kellene a gondolatainkat. Ha viszont nem szolgálunk gyors válasszal, csak hebegünk-habogunk, már kapjuk is arcba az újabb – jóval dühösebb – kérdést: „Szóval te azt sem tudod, mit szeretsz bennem?”. De, Aranyom, tudom. Csak nem csípőből. Meg aztán tényleg feladjátok a leckét. Ha olyat mondunk, ami nem kellően jelentőségteljes, megsértődtök. Ha mondjuk, Ti azt szeretnétek hallani, hogy „azt szeretem benned, hogy el tudlak képzelni a gyerekeim anyjaként”, viszont mi azt nyögjük be, hogy „szeretem, hogy lenyeled”… kész a baj. Bár ha tényleg lenyeli a csaj, nem biztos, hogy kiakad ezen. Zűrösek vagytok, ez a lényeg.

„Most mire gondolsz?”

Hah, ez is nagy kedvenc! Mikor szoktátok feltenni? Szex után. Elnyúlunk mellettetek, úgy érezzük, hogy a Boldogság-sziget bársonyos tengerpartján heverünk, próbáljuk visszanyerni a lélegzetünk… és akkor jön ez a kérdés. Hogy mire gondolunk? Leginkább semmire. Esetleg arra, hogy mennyire jó volt, amit az előbb műveltünk. Vagy minden erőnkkel törekszünk arra, hogy ne aludjunk el, mert tudjuk, hogy még biztos beszélgetni akartok. De semmi esetre sem a kapcsolatunk jelenét és jövőjét elemezzük, nem most fogalmazzuk az esküvői meghívó szövegét, és higgyétek el, nem azért vagyunk csöndben, mert szakítani akarunk. Amúgy az sem véletlen, hogy ebből a szituból még vicc is készült. Tudjátok, a légy a plafonon.

„Ugye nem híztam meg?”

Ti sem hiszitek, hogy erre őszintén válaszolunk, ugye? Mutassatok egy olyan barmot közülünk, aki erre engedelmesen azt feleli, hogy „de, szívem, egy kicsit felszedtél”. Sokszor ostobák vagyunk, de ennyire azért nem. Az eszes férfi erre habozás nélkül rávágja, hogy „ugyan már, drágám!”. Minden másodperc hezitálás végzetes lehet. Megjegyzem, a legtöbbször teljesen alaptalanul kérdezgetitek ezt tőlünk; vagy ha tényleg felszaladt 1-2 kiló, az kimondottan jól áll nektek. De ezt sem mondhatjuk. Mert még ettől is kiakadtok, és jöhet egy nagy sóhaj kíséretében a „fogyókúráznom kell!” - felkiáltásotok. Szóval, ha rám hallgatok, ezt a kérdést tényleg nagyon gyorsan elfelejtitek. Amúgy se nagyon számítsatok tőlünk teljesen őszinte válaszokra – de ennél végképp ne.

„Ugye szeretsz/kívánsz még?”

Nem. Azért töltöm veled a szabadidőm jelentős részét, és azért bújok be melléd éjszakánként az ágyba, mert már nem szeretlek, és nem kívánlak. Jó, előfordulhat, hogy a pasi csak félelemből vagy megszokásból van mellettetek, de ne mondjátok, hogy az ilyesmit nem érzitek! Pont Ti, akik a legapróbb változásainkra is ijesztő pontossággal lecsaptok?! Azon a véleményen vagyok, hogy egyetlen férfi sem akkora színjátszó, hogy huzamosabb ideig fenntartsa az álboldogságot. Az lehetetlen. Főleg előttetek. Előbb-utóbb úgyis észreveszitek, ha baj van. Másrészt tök snassz rávágni erre a kérdésre egy egyszerű „igen”-t. Biztos vagyok benne, hogy a szívetek mélyén érzitek. És ha érzitek, ne faggassatok. Csak élvezzétek.

„Én is mehetek?”

Nem, sajnálom, ez kan-program. Mint ahogy én sem akarok menni veled zumbázni, és a csajos forró csokizásból is ezer örömmel kimaradok. Tudom, te nem bánnád, ha ott lennék. De, Kedveseim, máshogy működünk. Elhiszem, hogy alapvetően minden időtöket a pasitokkal akarjátok tölteni, ám bármennyire is hihetetlen nektek, mi akarunk külön programokat. Csak magunkban, vagy a haverokkal. Egy csomó későbbi feszkót megspóroltok a kapcsolatban, ha ezt elfogadjátok. Nektek se lenne jó, ha olyasmire jönnétek – pl. bokszmeccs nézése a kocsmában -, amit nem élveztek. Mindkettőnk estéjét elkefélitek. Utána meg még hallgathatjuk azt is, hogy bűntudatotok van, amiért ránk akaszkodtatok. Cicusok, találjátok fel magatokat, oké? És semmi esetre se kérdezzétek meg, hogy „És addig én mit csináljak?”. Ne. Légy szíves.

„Szerinted én milyen ember vagyok?”

Na, ez megint olyan, amit képesek vagytok egy teljesen ártalmatlan délután nekünk szegezni. Hm, igazából nem szoktunk ilyesmin gondolkodni. Ha nagyon megerőltetjük magunkat, biztosan fel tudunk sorolni néhány dolgot – többnyire oltári nagy sablonokat. Baromi nehéz az ilyesmit megfogalmazni. Az csak az amerikai romantikus filmekben van úgy, hogy a pasi olyanokat mond, hogy „azt szeretem, ahogy a talpad érinti a fűszálakat a tavaszi réten”, meg hasonló rózsaszín zagyvaságok. Azt szeretem, aki vagy. Így, egyszerűen. Ezért vagyok veled. És ha ezt nem kétheti együtt járást követően mondom, hanem több év után, annak azért már lehet súlya, nem? Különben is: mondani sok mindent lehet. Ja, hogy a tetteink sem mindig elég beszédesek? Férfiak vagyunk, nem tökéletesek.