Kell egy kis műsorszünet?

Nem feltétlenül lesz túlságosan vidám, amiről ezen a héten cserélünk eszmét, de még a teremtés koronájának élete sem csak móka és kacagás. Hajlamosak vagyunk a langyos vízben áztatni a lábunkat, és miközben párkapcsolat ízű, rózsaszín nyalókát szopogatunk, nem akarjuk észrevenni az árulkodó jeleket. De egyikünk sem lehet annyira vaksi, hogy előbb-utóbb ne szúrna neki szemet, hogy bizony az otthon melegében egyre feljebb kell nyomni a cirkót, mert bizony a tűz már épp csak pislákol. Hasonló helyzetbe keveredett egyik barátom is, aki rendszeresen hallatja a hangját a rovatban, ám ezúttal mégis eltekintenék személye megnevezésétől. Mélabús lovagunkból egy zivatarokkal tarkított, kora esti iszogatás közben bukott ki a dolog. Jelesül az, hogy elég komoly jéghegynek ütközött a szerelmük Titanicja, és úgy tűnik, kevés a fedélzeten a mentőcsónak. Egymás mellett, és nem egymással élnek. Szétmenni nem akarnak, de jelen formájában nem életképes a kapcsolat. A tanácstalanság pedig rátelepedett a lakásukra, a mindennapjaikra, márpedig ilyen légkörben éppen boldogan élni nem lehet. A helyzet feloldását egyetlen dologban látják: tartanak egy kis szünetet.

Hamvadó parázs

Papíron ugyebár mi vagyunk az erősebb nem, mégis hihetetlen, mennyire képesek vagyunk töketlenkedni. A nőktől érkező jeleket általában két esetben nem vesszük észre: ha nyitni akarnak felénk, vagy ha azt kívánják a tudtunkra adni, hogy valami nincs rendben. Utóbbi esetében korábban már kitárgyaltuk itt, hogy megmenthető-e a kapcsolat még, ha már mindkét oldalon kiveszőben van az igazi lelkesedés. A szituáció nagyjából ugyanaz, csak a megoldó képlet változik. Szünetet rendelünk el ágynál-asztalnál, és bízunk benne, hogy a másik hiánya majd újra egymás karjába sodor minket. A férfinak ilyenkor több dolgot is helyre kell tennie magában, akkor meg pláne, ha az érzelmesebb fajtából való szegény pára. Szóval, ha mégis sikerül felfogni a Hölgytől érkező üzeneteket, és leülünk beszélgetni a problémákról, akkor könnyen elérkezhetünk a se veled, se nélküled állapotához. Bár ha szünetet tartunk, akkor kicsit már a második állapot lép életbe.

Tréner a léleknek

Megoszlanak a vélemények arról, hogy mennyire jó felfüggeszteni egy párkapcsolatot. Még a pasik körében is. Attila barátom szerint – mikor elmeséltem neki, hogy mi történt közös cimboránkkal – ezzel csak elhalasztja az ember azt a pillanatot, ami amúgy sosem kellemes: a szakítást. Máshol meg – és erre több tanúm is van! – kifejezetten célt érhet a „ne lássalak egy kis ideig” megegyezés. Pasiként nem igazán van az ínyünkre, ha kirántják a lábunk alól a szőnyeget. Igen, mi is szeretjük a biztos pontokat a kis hétköznapjainkban. Ezért aztán a szünetre úgy tekintünk, hogy ha nem is lesz a románcnak folytatása, legalább elkezdhetünk lélekben arra gyúrni, hogy milyen lesz, ha majd tényleg búcsút veszünk egymástól. És azért ez nem kis feladat. Pláne nem úgy, hogy a szünet napjaiban – heteiben, hónapjaiban? – több mindent mérlegelnünk kell.

Mit kezdjek most magammal?

A félig kiköltöztetett lakás romjain ülve sok dolog eszébe jut a könnyeivel – meg a rászakadó háztartásvezetés problémájával – küzdő férfinak. Nehéz lenne megmondani, még Pasiszemmel is, hogy mi a jó taktika. Az első napok biztosan a sebek nyalogatásával telnek majd, és minden valószínűség szerint csak annyi időre jövünk ki a csigaházunkból, amennyire éppen muszáj. De idővel csak felötlik bennünk a gondolat: „hát kell nekem az önsajnálat posványában fetrengenem, miközben a másik lehet, hogy éli világát?”. A tipikus haveri jó tanács ilyenkor a kutyaharapást szőrivel gyógymódot javasolja. Vagyis, hogy a kesergés helyett inkább keressük más Hölgyek társaságát – ki tudja, mi lesz alapon. És hát ez megfontolandó. Mert magányos óráinkban csak megkérdezzük magunktól, hogy vajon a félig már exünknek tekintett barátnő is otthon fonnyad, fényképünket a szívéhez szorítva; vagy úgy érzi, kinyílt számára a világ, és épp az egyik plázában próbálgatja a cipőcsodákat a viháncoló barátnők társaságában. Végképp idiótának éreznénk magunkat, hogy miközben mi epekedünk, a másik – kis túlzással – már azt is elfelejtette, hogy létezünk. És hogy ezt miért nem kérdezzük meg tőle?

Nem lát, nem hall, nem beszél

Mert férfiak módjára, ha már csinálunk valamit, akkor azt csináljuk rendesen. Tehát ha szünet, az tényleg legyen szünet. Nem akarjuk tudni, hogy merre jár, mit csinál, mikor mos fogat, kivel találkozik, stb. Semmit nem akarunk tudni róla. Illetve, dehogynem. Tízszer felemeljük az asztalról a telefont, hogy csak egy üzenetet írjunk neki, majd tízszer vissza is rakjuk. Úgy vagyunk vele: csak nyüglődés lenne, ha még a pauza időszakában is érintkeznénk, másrészt meg így nagyobb az esély, hogy tiszta fejjel hozzuk meg a döntést a folytatással kapcsolatban. Ami aztán alakulhat így is, meg úgy is. Akár még miattunk is.

Változó szerepek

Igen, mivel semmi sem garantálja, hogy ha tündérkénk egy nap betoppan egy mosolygós „itt vagyok” kíséretében, mi még valóban azt szeretnénk, hogy tényleg itt legyen. A szünetben ugyanis az is benne van a pakliban, hogy bár nem mi kezdeményeztük a dolgot, közben érezhetjük úgy, hogy nincs már szükségünk a másikra. Magyarán: ilyen előzmények után már nem tudjuk elképzelni a folytatást. Ez érdekes dilemma, amire csak az idő adhat választ. És itt felbukkan egy újabb kérdés: milyen hosszú legyen a szünet? Huzamosabb ideig bizonytalanságban tartani egymást kimondottan idegtépő, meg hát azt sem lehet elvárni senkitől, hogy „élete végéig” várjon a másikra. Pasiként általában rábízzuk a nőre a döntést. Talán meglepő, de tudunk alkalmazkodni és kötődni is. Csak a nő is úgy vágjon bele a második felvonásba – ha úgy határoz -, hogy tényleg akarja, és nem csak azért van velünk, mert éppen nincs más. És akkor nem kizárt, hogy a megmikrózott töltött káposzta is finom lehet. Vagy nem így van, Hölgyeim?