Kezdjünk-e frissen szakított nővel?

„Azt hiszem, még mindig őt szeretem” – kapjuk bele kőkeményen az arcunkba. Ez a mondat akkor hangzik el, amikor nemrégiben becserkészett barátnőnk komoly ábrázattal leültet minket, merthogy valami fontosat akar mondani az exével kapcsolatban. Az ilyesmi hihetetlenül „jól” esik a pasiknak (tudom, fordított helyzetben a nőknek is). Egyfelől tökéletes selejtnek érezzük magunkat, hogy a csajunk helyettünk a volt fickóját akarja; arról nem is beszélve, hogy akár udvari bolond jelmezben is járkálhatnánk önsanyargatásul, hiszen benne volt a levegőben, hogy ez lesz a vége. Csak hát ki az, aki érzelmi ügyekben a szürkeállományára hallgat? Ugye? Különben is, ha nem nyitunk a bimbódzó virágként kinyíló új kapcsolat felé, később azért ostoroznánk magunkat, mert nem éltünk a kínálkozó lehetőséggel. És hogy megint ne vádoljatok meg azzal, hogy egyoldalúan szemlélem a dolgokat, elmondom: jól is ki lehet ebből jönni. De további körültáncolás helyett inkább vessük bele magunkat a sűrűjébe, hogy mit is kell nekünk, pasiknak átélnünk, ha nőnknél csak nemrégiben lett újra szabad a pálya.

Szakaszos leválás – az ágyban?

Nagyon nem mindegy például, hogy ki hagyott ott kit. Nincs rá garancia, de talán a tündérke kevésbé kacsintgat vissza a múltba, ha ő tette ki a fickója szűrét, és nem fordítva. Persze még ekkor is előfordulhat, hogy utána mellettünk jön rá arra, mennyivel jobb dolga volt korábban. Az sem elhanyagolható körülmény, mennyi idő után és mikor szakítottak. Az álmoskönyv szerint nem túl szerencsés olyan csajt körüludvarolni, aki két napja zuhant ki egy ötéves kapcsolatból. Ám itt kell megjegyeznem: nem vehetünk mérget arra sem, hogy hogy mondjuk pár hónappal a könnyes búcsúzás után valóban minden területen elváltak egymástól. Ugye tudjátok, mire gondolok? Hölgyeim, ne nézzetek hülyének minket – még akkor se, ha néha rászolgálunk! Felesleges az álszent maskara, szinte mindenki összejár az exével egy kis nosztalgikus szexre. Ami nem volt izgalmas a kapcsolat döglődő napjaiban, az mindjárt sokkal érdekesebb lesz a szakítás után. Naná, a tiltott gyümölcs! Ismételten ne essék félreértés: az feltehetőleg nem megy bele az ilyesmibe, aki úgy vált el volt kedvesétől, hogy közben az aláfestő zenét a konyhafalhoz csapódó tányérok szolgáltatták. A testiség ugyanakkor csak egyik szelete ennek a keserédes tortának, mert lelke nem csak a férfiaknak van.

Lélekben (még) veled vagyok

Valljuk meg, az azért elég kiborító, ha a csajod melletted fekve azon zokog, hogy még mindig mekkora hatással van rá az ex-pasija. Ilyenkor kellene azonnal páros lábbal megszabadulni tőle, csak hát mi, férfiak is vagyunk annyira lúzerek, hogy adott esetben már annak is örülünk, ha a nő velünk van. Ezért aztán hallgatunk és tűrünk. Egy darabig. Mert minden valószínűség szerint végérvényesen kiveri a biztosítékot az, ha rájövünk, hogy nem vagyunk többek, mint a bosszú eszközei. Magyarán: a számító bestia minket használ fel arra, hogy féltékennyé tegye a volt paliját. Ezzel persze egyúttal alá is írta a kapcsolat halálos ítéletét, de olyan vonatra talán jobb is nem felszállni, ahol a kalauz épp csak megtűr minket… Ugyancsak nehezen képzelhető el bármi pozitív abból a találkozásból, ha a nő pusztán csak azért van valakivel, mert ő volt az első, aki a csalódás után „szembe jött vele az utcán”. Köszi, tudunk mi szamarak lenni magunktól is - egy lovat inkább nem helyettesítenénk.

Hárman a kapcsolatban

De ez nem „édeshármas”. Egyrészt azért nem, mert nem egy másik nő tart velünk, hanem újdonsült barátnőnk exe; másrészt pedig inkább csak szellemi síkon van jelen – de úgy elég gyakran. Megeshet az, főleg, ha túl sokáig voltak együtt, hogy hiába tekint a lány ránk újdonsült párként, a múlt még mindig túl nagy szerepet játszik az életében. Higgyétek el, férfiként nem könnyű elfogadni – szerintem nőként sem az –, hogy kedvesünk naponta beszél a volt fickójával, a cuccainak a fele még nála van, és néhanap felugrik a korábbi anyósához ebédre, hiszen mindig is olyan jóban voltak a drága asszonnyal, és ezt a kapcsolatot nem akarja megszakítani. A normálisabb férfija nem akar uralkodni azon, aki közel áll a szívéhez, így nem akarjuk korlátozni a kicsikénk mozgásterét, de azért nem kevés önuralmat igényel, hogy ilyenkor ne tegyük fel a kérdést: „miért is foglalkozol Te ilyen sokat a volt pasiddal?” És akkor a legrosszabbról még nem is beszéltünk…

Csak lakótárs…

Az igazán „finom” az, ha a szakítás után a körülmények nem teszik lehetővé, hogy külön költözzenek. És hát e fölött megint nem könnyű napirendre térni Pasiszemmel – meg aggyal és lélekkel sem. Komolyan, Hölgyeim! Nem találjátok enyhén groteszknek azt, hogy a randevúnk után a korábbi uratokhoz tértek haza? Kezeket fel: kinek esne ez jól fordított felállásban? Hm, viszonylag kevés jelentkezőt látok… Mert itt aztán végképp könnyen megégetheti magát a mi kis drágánk. Túl sok, és túlságosan állandó lehet a kísértés ahhoz, hogy újra összegabalyodjanak. A „tudom, hogy én akartam szétmenni, de próbáljuk meg még egyszer”-ből pedig nagyon csúnya vesztesként jövünk ki. Ám ha azt hiszitek, hogy csak sötét színekben tudom láttatni ezt a képet, akkor tévedtek.

Kellek neki

Hős és erős férfiként is tele lehetünk félelemmel és bizonytalansággal a lány „történelmét” illetően, de Szépségeim, Ti tehettek azért, hogy a kétségek felhőit eloszlassátok a homlokunk fölül. Létezhet az a megoldás, hogy kezetekbe vesztiek a mancsunkat, és gondosan elmesélitek, hogy igen, tartjátok a kapcsolatot az exetekkel, mert nem akartok éveket csak úgy a kukába dobni, de ettől még minket szerettek. Egyébként van valami, ami többet mond a szavaknál: a tettek. Érezzük ugyanis, ha minket akartok. Úgy igazán. És ez az, amit nem kell tovább fejtegetni. Beszélhettek bármennyit – jó, azért ne túl sokat! – a korábbi fickótokkal, miután lerakjátok a telefont és ránk néztek, a pillantásotokban úgyis ott lesz, hogy kiért dobog hevesebben a szívetek. Nekünk amúgy sem marad más, mint reménykedni abban, hogy jól olvasunk az elbűvölő szemetekben.