Majd én felállítom, Édesem!

Ó, az édes semmittevés! Az előzetes tervek szerint ez várt Karcsira idén karácsonykor. Vendégségben a rokonoknál, mire megérkeznek, már áll a fa, az asztalon gőzölög az étel, megsültek a sütemények, csak át kell adni a becsomagolt ajándékokat, aztán koccintani és elbűvölően mosolyogni. Addig alhat, ameddig akar, és mint valami modern terminátor, a tenyere akár eggyé is válhat a tévé távirányítójával. Ám hiába tervezte be, hogy 50 726-szor is megnézi a szupermoziként beharangozott „Reszkessetek, betörők!” első epizódját, miközben azon lamentál, hogy a bejglivel vagy a gyümölcskenyérrel kezdje meg a kilók felhalmozását, váratlanul borult minden. „Úgy alakult, hogy itthon maradunk” – számolt be a ledöbbentő változásról élete párja. A hír annyira letaglózta, hogy az okokra nem is volt kíváncsi. Mert az otthoni karácsony annyit jelentett, hogy nem ússza meg a házimunkát: a fenyő beszerzését, az ajándékok felhajtását, a bevásárlást, a díszítést, és még ki tudja, mennyi robotolást. Kareszunk azonban lelkiismeretes srác, így megpróbált jópofát vágni az egészhez – mint a kádban lubickoló ponty az elkerülhetetlen véghez.

De én tényleg felállítom, Drágám!

Elsőként a karácsonyfa szakadt rá. Egyrészt képletesen, másrészt egy fej fölé nyúló, szúrós matuzsálemet hazarángatni nem is olyan könnyű; gondoljanak bármit is a nők. A nők ennek tetejébe még arra is gondolnak, hogy a beállítás is a férfi feladata. Karcsi az első fejvakarást akkor engedte meg magának, amikor ráeszmélt, hogy a fa törzse nem passzol a talpba. Csendben átkozta magát, hogy nem vitte magával a vásárlás helyszínére az aljzatot, de igazi pasinak tartotta magát, aki kényesen ad a környezete véleményére, így szó sem lehetett arról, hogy végigvonuljon az utcán a cikis talppal. Tehát faragni kell. Emlékeiben felrémlettek az iskolai technikai órák, amik alól sírva kért felmentést, és máris megremegett a keze. Ami akkor sem csillapodott, mikor – jobb eszköz nem lévén – a konyhakést marokra fogta. A teraszon mínuszok uralkodtak, ő mégis izzadt, mert nem szerette volna, ha az első ember, akinek kellemes ünnepeket kíván, az ügyeletes orvos lett volna. Barátnője közelről látta, hogy rossz nézni, amire párja készül, és kicsavarva tenyeréből a veszélyes szerszámot, inkább díszíteni küldte Károlyunkat. És főhősünk ekkor még semmit sem tudott a pontyról…

Diszkrét (fény)orgia, hiszen karácsony van!

Amíg tehát kedvese fafaragó szaktudásából tartott egyszemélyes bemutatót, Karesz izzókkal megrakodva a ház kicsinosítására vállalkozott. Igaz, nem önként és dalolva, mert a mutatványhoz létrára kellett állnia. Márpedig Karcsi már a kis sámli tetején is szédült. Meg aztán nem is volt híve annak, hogy hivalkodón villogjon a ház; pedig ha a nőjén múlt volna a dolog, még a Mikulás szánjáról is lelopják az indexet, csak hogy szomszédsápasztóbban ragyogjon az ereszcsatorna. Végül Karácsony úrfi úgy döntött, hogy elég lesz az ablakokat keretezni a fénysorokkal, hiszen érzékeny idegzetű szívecskéje úgysem bírja majd a villódzást, és fél perc után kihúzza a konnektorból az egész dekorációt. Egyébként is sietnie kellett, mert miközben a létrán bűvészkedett, megkapta azt a kérdést, amitől mindig leverte a hideg víz – akár a kádban úszkáló pontyot…

Pak(k)tum

Nyilván kíváncsiak vagytok, hogyan is szólt ez a kérdés. Valahogy így: „Tündérmackó, segíts! Mit vegyek szüleimnek karácsonyra?”. Látjátok, ettől a felvetéstől minden férfi arcából kiszalad a vér, és ez alól Károlyunk sem volt kivétel. Nem elég, hogy a saját ősei ajándékát ki kell találnia, de még agyaljon a csaj szüleinek meglepetésén is. Hát azt már nem! A fejében még akkor is ez járt, amikor bevetette magát a bevásárlóközpont mozgólépcsőjén hömpölygő tömegbe. „Rád bízom, vegyél nekik valami szépet” – kapta hazulról a selyem masnival átkötött parancsot. Persze, tülekedjen csak ő, hiszen a nője kirobbanthatatlan ilyenkor a konyhából. Közben azért arra is rájött, hogy ha jó kosztot akar magának – és melyik férfi ne vágyna erre karácsonykor -, akkor muszáj lesz beállnia a Télapó ajándékbeszerző manói közé. Hirtelen úgy határozott, hogy az élménynél nincs jobb meglepetés felnőtt embereknek. Ahelyett, hogy megkapnák a sokadik sálat, zoknit vagy kávéfőzőt – amikre amúgy sincs szükségük -, inkább valamennyi szülőt befizeti egy színházi előadásra (hagy boldogítsák egymást az öregek). Egy percig eljátszott a gondolattal, hogy a „Kibelezett nyugdíjasok” koncertjére vált nekik jegyet – egy punk buli mindig olcsóbb a musicalnél -, de aztán visszafogta magát, és maradt a klasszikusoknál. A kádban szaltózó ponty helyeslően bólogatott…

Pont(y) itt kell fejbe kólintani?!

Amikor már kezdte azt érezni, hogy megpróbáltatásai a végéhez közelednek, és talán mégsem kell lemondania a „Reszkessetek, betörők!” poénjairól, megkapta az utolsó kívánságot: „Igazán vehetnél egy élő halat a karácsonyi menühöz.”. Ez kérésnek volt álcázva, de tisztában volt vele, hogy ha tátogó ponty nélkül állít haza, akkor megnézheti magát. Így hát apadó türelemmel végigállta a sort a halasnál, kiválasztott egy szimpatikus méretű és ábrázatú kopoltyúst, vízzel töltött zacskóba rakatta, majd otthon a kádban szabadjára engedte. „Hagy ficánkoljon szegény pára az utolsó óráiban”. Biztosra vette, hogy szegény állatot neki kell majd áttessékelnie a túlvilágra, és eme feltételezésében nem is csalatkozott. „Üsd fejbe, aztán majd én megpucolom” – mondta élete gyöngéd és érző szerelme. Mintha olyan könnyű lenne az! A kád mellett guggolva hosszasan szemezett a bamba tekintetű uszonyossal, néha már ütésre is emelte a kezét, ám végül megadta magát a lelkiismeret ráomló súlya alatt. „Karácsony van szívem, én ezt nem bírom megtenni!” – borult szerelme lábai elé. És mivel valóban karácsony volt, kegyelmet kapott. Ő is, meg a hal is. Pár óra múlva, miközben boldogan pakolta a mirelit halrudakat az ünnepi hangulatban sercegő olajba, szinte el is felejtette, hogy a kádban egy ponty pancsol vígan. Jövőre talán megkapják az ősök ajándékba. BOLDOG KARÁCSONYT, HÖLGYEIM!