Miért menekülnek a pasik?

Félelem és reszketés a házasságkötő terem előtt. Ez akár valami olcsó, C kategóriás horrornak is lehetne a címe, amelyeket a kereskedelmi csatornák oly’ nagy előszeretettel tűznek műsorra. De amiről itt most szó fog esni, az a kőkemény valóság. Képzeljünk el egy meghittnél is idillikusabb ebédet a kedvesünkkel és az ő elbűvölő szüleivel (akiket a múlt héten már megismertünk és kenyérre is kentünk!), mikor váratlanul az anyósnak látszó teremtmény a következő kérdéssel rukkol elő: „És, mikor lesz végre esküvő, drágáim?”. A jó férfiember ennél a pontnál úgy nyeli félre az update 1-es csirkepörköltet a tönkölybúzából készült galuskával együtt, mint éhenkórász kacsa a nokedlit. Ha a női oldal izzasztó perceket kíván okozni a teremtés koronáinak, csak a házasságra kell terelnie a beszélgetést, és a magukat macsóknak képzelő pasik térde is kocsonyaként kezd remegni. Mivel úgyis a párkapcsolatok adják ennek a morcos februárnak a témáját, helyénvaló, hogy ezeken a hasábokon is ezt a forró kását kerülgessük fekete macska módjára. Azt a bizonyos frankót ne várja tőlem senki, de valamilyen megfejtést talán sikerül majd adnom, miért is borzonganak meg annyira a férfiak attól a szótól, amely h-val kezdődik és ázassággal folytatódik. Sőt, igazából sokkal kevesebb is kiveri nálunk a… biztosítékot. Na de Hölgyeim, csak nem valami másra gondoltak?

Hozd a motyód, baby!

Ahogy nincsen rózsa tövis nélkül, úgy házasság sincs összeköltözés nélkül. Ám míg a növényeknél a két folyamat nem választható el egymástól, addig a szerelmek szárba szökkenésénél a puttony áthelyezése egyik lakásból a másikba megelőzi a kölcsönös igenek kimondását. Persze, ezt a nagy batyut sem olyan könnyű ám megragadni. Nem is a súlyával van a baj, inkább a jelentéstartalmával. Amennyiben a nyájas női olvasók tudni szeretnék, akkor pontosan ez a probléma az egy fedél alá költözéssel. Szimbolikus folyamat, a kapcsolat és az együttlét újabb szintre emelése, amelyből egyre nehezebb lesz kihátrálni – avagy szorul a férfiember nyakán a hurok. Az agglegény léttel védettséget vonunk magunk köré, saját szobánk burka jótékonyan oltalmaz minket, erre jön ez a némber és azt állítja, hogy mától nincs te meg én, csak mi. Puff neked, édes szabadság! Több hájjal megkent díszpéldányaink erre szokták kitalálni az olyan kiskapukat, mint a „nem hozok át minden ruhát”, meg „hetente kétszer otthon alszom, hogy kedvedre magad lehess” és társaik. Ennyire nyulak lennénk? Nagyfokú tisztelet a kivételnek, mert ők az összebútorozás után lazán szembesülhetnek az újabb stációval.

Úgy csináld, mintha én akarnám

Kis mentsvárunk elhagyása után – ha minden a legjobban alakul (persze, ez is relatív..) – kapcsolatunk törékeny hajója kormányos nélkül sodródik tovább a házasság partjai felé. Ha az erősebb gyomrú résztvevők még nem lettek rosszul az összeköltözéses kalandtól, akkor ezúttal már a tengeribetegségre nyílik esély. Mielőtt azonban a pasikat magával a rút ördöggel azonosítanánk, horgonyozzunk le egyetlen röpke vélemény erejéig a menyasszonyoknál. Helyénvalónak érzem, hogy idecibáljam egyik anonim barátom megjegyzését, aki már sok éve a házasság nyakörvétől szűköl. Meglátása szerint közel sem mindegy, hogy szíve választottja miként hálózza be az áldozatát: „Nézd, nem vagyok biztos benne, hogy ha rajtam múlik, már házas lennék. Valamiért ez a nőknek igazán fontos, és mivel ők akarják többnyire ezt, így megtalálják a módot arra, hogy rávegyenek minket a nősülésre. Az én párom például nagyon ügyesen és sok türelemmel úgy intézte a dolgokat, hogy a végén úgy éreztem: igazából tényleg el akarom venni őt. Ha egyik nap kivágta volna az ajtót, és onnan üvöltötte volna felém, hogy: Mi lesz apukám, most elveszel vagy sem, mert ha az utóbbi, akkor jobb, ha mész! – nos, ebben az esetben biztosan hanyatt homlok menekültem volna.” Látják Hölgyeim, a megfontolt hajcsárkodás gyűrűt terem. A férfi lelke – mert van ám neki! – olyan törékeny, mint a hímes tojás. Kéretik belőle lágy tojást és nem keményen felvert rántottát készíteni – újabb röpke kitérő a kulináris élvezetek felé…

Mitől félsz, te hősszerelmes?

Tudom, a női szemek mohón falják a sorokat, hogy lelebbentsem a nagy titokról a fátylat. Csakhogy szerény meglátásom szerint nincs nagy titok. A helyzet problematikája ugyanaz, mint az együttélésnél: újabb lépcsőfok az érett, felelősségteljes férfikor, az önállóság felé, komoly döntésekkel, és hasonló keserű pirulákkal. A házasságnál aztán már végképp nincs hátraarc, meg kitáncolás, lőttek a személyes szférának, ugrott a kocsmázás a haverokkal, meg a mindenféle laza kis flörtök a magányos estéken. Ekkora fene nagy hatása lenne egy gyűrűnek meg egy aláírt papírlapnak? Úgy hiszem, pasiszemmel is túl van ez misztifikálva. És ahogy a válási statisztikákat nézzük, egyre többen ismerik fel, hogy a holtomiglan-holtodiglan igazából alig bír nagyobb kötelező erővel, mint egy újévi fogadalom. Ugyanakkor biztos, hogy mindig csak a férfiakat töri ki a frász a nászinduló fülbemászó melódiáitól?

Gyűrűsférgek

Oké, nem mentem fel magunkat, főleg annak tükrében nem, hogy egyes egyedeink a megjátszott szentimentális herceg szerepében valósággal sportot űznek abból, hogy mindenfelé mindenféle gyűrűket húzkodjanak föl a bájos kacsókra; ők talán úgy vélik, a mennyiség garantálja komolyságukat. Ennél a pontnál kell eloszlatnom az érettség kérdését illető általánosításokat, mivel igenis lehet egy fickó huszon-egynéhány évesen is a határozottság és eltökéltség élő szobra, és fordítva: a negyvenedik születésnap után sem biztosítja semmi, hogy a kapuzárási pánik elől eszelősen rohanó egykori Don Juan nem cserélgeti úgy a cicababáit, ahogy más az alsóneműjét szokta. De nem lehet, hogy adott esetben a nőket a fentiekhez hasonlóan ugyanígy megrémíti az összeköltözés vagy a házasság gondolata? Mi van, ha csak mondják, és közben még ők sem érettek az együttélésre? Lehet, hogy csak a társadalmi elvárások kényszerítik bele őket a feleség szerepébe? De eme kérdések megválaszolása már nem az én tisztem. Azért egy férfi sem érthet mindenhez…