Mondd, hogy szeretsz!

„Te sosem mondod, hogy szeretsz!” – duzzog karba tett kézzel a nő. „Hjaj… oké, szeretlek. Most így jobb?!?!” – replikázunk mi ingerülten, és innentől már be is került a lejátszóba az „ugye, mondom én, hogy nem szeretsz” feliratú lemez, sírás, nyöszörgés, szánalmas vigasztalás és engesztelés, valamint bizonyítás ezerrel, hogy nem azért ragadtattuk el magunkat, és a többi. Megpróbáljuk kijátszani azt az adut, ami úgy kezdődik, hogy „de gondolj arra, amikor vettem neked…” – a kipontozott részre tetszés szerint behelyettesíthetjük a ruha, ékszer, virág, csokoládé, színházjegy szócskák bármelyikét. A fal azonban nagyon magas, a vár már szinte bevehetetlen. „Igen, emlékszem. De akkor sem mondod soha, hogy szeretsz.” – úgy tűnik, a tű elakadt a bakelit tetején. Miután teszünk egy lehiggasztó kört a nappaliban, próbáljunk meg azon elgondolkodni, hogy valóban kellően meggyőző erővel hódítunk, vagy csak mi érezzük úgy, hogy az udvarlásban nagyobb királyt még nem hordott a hátán a föld.

Nagy Sándor is feladná…

Nevezett úriember egyetlen nyisszantással elmetszette a gordiuszi csomót, de erős a gyanúm, hogy a modern nőkkel nehezebben boldogulna. Karddal megoldani a kérdést napjainkban meglehetősen végzetes, és kevésbé lovagias tettnek számít, végeredménye pedig finoman szólva is visszafordíthatatlan. Más eszközök tekintetében pedig a hatalmas uralkodó is ugyanott lenne, mint a XXI. századi csetlő-botló férfi. Talán Sándorunknak annyival könnyebb dolga volt, hogy egy egész nemzetállam leigázása minden kétséget kizáróan demonstrálhatta gyengéd érzelmeit – ne feledjük: minden nagy hódító mögött állt egy nő. Nekünk meg marad egy szál rózsa, egy romantikus vacsora, vagy néhány kedves szó az anyóshoz, hogy elkötelezettségünk bebizonyítsuk asszonyunk mellett. Két verzió lehetséges: vagy mi nem csinálunk valamit jól, vagy a hölgy készülékében van a hiba.


Pusztán csak álarc

Nem is annyira szélsőséges esetben előfordulhat, hogy imádatunk tárgya átlát a szitán, és az ajándékhalmok özönén túltekintve szemet szúrnak neki disznóságaink. A gyengébbik nem tagja ilyenkor jogosan érzi úgy, hogy talán néhány körrel többször ült fel a körhintára, mint kellett volna. Vagyis meg van szédülve. Hiszen a belső hang azt súgja neki, hogy sumákolunk – ezt a bizonyos hangot minden hím szívesen kiiktatná partnerében -, de tetteink mégis mézesmadzagként lebegnek az orra előtt, és édes illatában gyöngybetűkkel rajzolódik ki a felirat: csak érted drágám, szerelmem jeléül. Miután teljesen összezavartuk szegényke buksiját, más megoldást nem látván, időről időre a verbális kommunikáció eszközével kényszerít minket arra, hogy színt valljunk. Naivan úgy gondolja, nem hazudnánk neki. No comment… Mutatványunkat bármelyik kötéltáncos megirigyelhetné, csak aztán nehogy épp kedvesünk legyen az, aki kihúzza a védőhálót alólunk.

Nem mind tróger, aki férfi

Bizony, bármennyire is hihetetlen, ez így van. Be kell ismerni, köztünk is akadnak olyanok, akik még barlangban laknak, hegyi kecskéket tépnek szét puszta kézzel, és csak azért hordanak öltönyt, pénztárcát és BMW slusszkulcsot, hogy a szegény, védtelen nők fejét elcsavarják. Ugyanakkor létezik a fajnak egy kifinomultabb mutációja is, amely nem jótékonyan takaró leplet próbál szőni a kedves gesztusokból, hanem tényleg érzelmeit próbálja beléjük oltani. Amennyiben aktuális barátnőnk mégis azzal ver fel minket az éjszaka közepén, hogy kevésszer lihegjük könnytől párás szemekkel a „szeretlek” betűsort, akkor ott valószínűleg a lány súlyos önbizalomhiányban szenved. Kételkedik magában, esetleg az ég ajándékának tekint minket – mondjuk, ez így is van… -, és néhanap felüti fejét benne a kétség, miszerint nem is méltó hozzánk (hm, ebben is lehet valami). Nyíltan ezt a világ minden kincséért sem vallaná be, de újra és újra igazolást kell kapnia arról, hogy a dolgok a helyes mederben haladnak. Ez viszont a macsó lelkületnek teszi be a kaput, hiszen lassan elkezdünk kételkedni saját dicső tetteinkben, mivel láthatóan nem járnak számunkra kielégítő eredménnyel: hölgyünk nem olvassa ki belőlük a szerelem üzenetét. Ekkor ráeszmélünk, hogy férfiatlanság vagy sem, de muszáj lesz valahogy csak kipréselni a fogaink között azt a bizonyos szót. Ilyenkor aztán szépen átesünk a ló túlsó oldalára…

Gombócból is sok(k)

No, találtunk még egy területet, ahol Nagy Sándor vélhetően előttünk járhatott, nevesül, hogy jobb lovas volt; de inkább kanyarodjunk vissza eredeti témánkhoz. Ha ráállunk arra a vonalra, amelyen, mint egy jól nevelt papagáj, semmi mást nem vagyunk képesek hajtogatni, csak azt, hogy „szeretlek”, azzal nem várt hatást idézhetünk elő. Ez a fajta túladagolás értéktelenné alakítja át vallomásunkat, és a végén még oda lyukadunk ki, hogy társunk fejfájást kap a hallatán, sőt, egyenesen szirupos áradozásunkkal ássuk meg a kapcsolat sírgödrét. Talán nem hinnénk, hogy ebből elég lehet, de a nők nagy része nem vevő a non-stop ömlengésre. Nincs más választásunk, meg kell próbálkoznunk olyan ügyesen lavírozni a két szélsőség között, ahogy azt egykoron Nagy Sándor tehette a zátonyokkal sűrűn teleszórt Hellén-tengeren. Amúgy lehet, hogy neki volt igaza: egyszerűbb egy népet vezetni, mint akár egyetlen nőn is kiigazodni.