Nagy hátraarc a kiskatonáktól

Kedves Hölgyeim, Ti el sem hiszitek, hogy mennyire boldogan énekeltük jó néhány évvel ezelőtt azokat a klasszikus sorokat, hogy „de jó, hogy mi, soha nem leszünk katona”. És bizony milyen jól mondta ezt a dalt előadó női duó! Náluk ugyan genetikailag volt kizárva a sorkatonai szolgálat, de ettől még örömükben teljes szívvel osztoztunk. Persze, ahogy eltörölték a bakaruhák egy évig tartó, kötelező viseletét, megindult a gyengédebbik nem szitokáradata a férfiak felé. A legmulatságosabb megjegyzést is egyik Hölgy ismerősömnek köszönhettem. A rendelet hatályba lépése után nem sokkal ugyanis a fejemhez vágta, hogy nem elég, hogy nekik menstruálniuk kell, és még a gyerekszülés is az ő nyakukba szakad, most még azt az elégtételt is elveszi tőlük a sors, hogy minket tüsire nyírt hajjal menetelni lássanak. Szerintem ezzel teljesen jól összefoglalta a nők általános véleményét a katonaságról. Valamiért bennetek az a furcsa képzet él, hogy ott férfit neveltek (de jó ezt múlt időben leírni) a fiúból. Ezzel szemben mi határozottan úgy tekintettünk erre, hogy egy teljesen felesleges dologgal elvesznek 365 napot az életünkből. Tündérkéim, ha ez valóban annyira jó móka lett volna, ráadásul még jellemformáló erővel is bírt, akkor vajon miért akarta a hadsereg borzalmait annyi pasi elkerülni? Pontosan azért ragadtam virtuális tollat ez alkalommal, hogy felnyissam a szemecskéteket.

Ami rosszabb volt, mint egy sorozat

Ez pedig egy egészen hasonló betűkombinációból felépülő szó volt: a sorozás. Emlékszem, amikor megkaptam a megjelenésre felszólító levelet, úgy éreztem, vége a világnak. Pláne akkoriban jött elő az „azért is mindenkiből katonát faragunk” mánia: amíg korábban valaki egyet köhögött, máris alkalmatlannak nyilvánították; bezzeg amikor én kerültem az egyenruha közelébe, még akkor is „A” kategóriát kapott az ember, ha a saját kezében vitte be a fejét a bizottság elé. Végül aztán sikerült addig nyújtanom a tanulmányaimat, hogy közben megszűnt a sorkötelezettség. Pedig lélekben már próbáltam felkészülni arra – nem igazán sikerült -, hogy a kiképzés után a laktanya konyháján kevergetem a gulyást bajtársaimnak. Most nyilván némelyik bájos olvasó pipogya alaknak könyvel el engem, és nem is értitek, hogy miért rettegtem én annyira a honvédségtől sok más fickóval együtt, amikor annyi vidám és humoros katonasztorit hallani.

„Bezzeg az én időmben”

A társasági összejövetelek során általában akkor szoktam kimenni egy újabb italért, amikor az asztalnál helyet foglaló idősebb hímek a seregben velük megesett történetekkel szórakoztatják a kompánia Hölgy képviselőit. Ez egyrészt azért is zsibbasztó, mert pasiként tudom, hogy ezzel csak a nőket akarják lenyűgözni, másrészt baromira nem vágyom arra, hogy huszonhetedszer is végighallgassam ugyanazokat a kalandokat. Úgy hiszem, a főhősök akkoriban nem ennyire mókásan élték meg a történéseket, de hát az idő sok mindent megszépít. Balszerencsémre például az egyik munkahelyen összehozott egy kiszolgált bakával, aki naponta fárasztott a kiképzés során begyűjtött élményeivel. Az úriembernek határozott meggyőződése volt, hogy ha veszély fenyegetné az országot, akkor őt rángatnák be az első sorba, mivel neki nem remegne meg az ujja a ravaszon. Mondanom sem kell, nem lettünk életre szóló cimborák…

Csak a szívatásra emlékezem

Azért az előttünk szolgáló generációknak is vannak olyan tagjai, akik nem szívesen gondolnak vissza a seregben eltöltött idejükre. Remélem, ezzel is sikerül meggyőznöm Titeket arról, hogy miért is akartunk annyira kibújni a baka bakancsból. A minap egyik kedves rokonommal caplattunk, és bizony ő alaposan fel volt pakolva csomagokkal. Amikor ezt meg is jegyezte, próbáltam úgy lelket önteni belé, hogy vegye úgy, mintha a seregben lenne, és épp teljes menetfelszerelésben masírozna. Meglepetésemre határozottan megkért arra, hogy ne emlékeztessem azokra a napokra, mert neki egyáltalán nincsenek jó emlékei a kantinról, meg a zuhanyzásról a hideg vízben. És akkor még nem is szóltunk azokról, akik a megaláztatások miatt már az öngyilkosságon gondolkodtak, vagy akik baleset következtében életüket vesztették. Az adott körülmények között pedig teljességgel értelmetlen is volt a kötelező hadsereg, hiszen valószínűleg egy tevéken rohamozó, lándzsákkal felfegyverzett nomád törzs is elsöpörte volna a gyengén felszerelt, képzetlen katonáinkat. Tessék, tele vagyok indokokkal, hogy miért nem lenne létjogosultsága ismételten a sorkatonai szolgálatnak.

Pinokkio khaki egyenruhában

Ahogy már a bekezdésben is említettem, a legtöbb nő – ezúttal is tisztelet a kivételnek – úgy gondolja, hogy a honvédség farag férfit az emberből. Láthattátok, én ezt a meglátásotokat egyáltalán nem osztom, és ezzel néhány kan bizonyosan így van még. Attól még nem lesz valakiből férfi, hogy egy kisebbségi komplexusban szenvedő egyén rajta próbál meg elégtételt venni az őt ért sérelmekért; és megteheti mindezt, hiszen ő alhadnagy, az előtte álló újonc meg szimpla kiskatona. És attól sem lesz férfi valaki, ha sorozatosan lábbal tiporják az emberi méltóságát, de attól sem, ha éjszakákon át kell a folyosó kövezetét fogkefével tisztogatnia. Fegyelmet és rendszeretetet az otthoni nevelés hatására is magára szedhet az ember, ehhez egyáltalán nem muszáj zöldes-barna egyenruhába bújni. Sőt, simán lehet, hogy valakinél a katonaság idéz elő olyan személyiségtorzulást, amiből később sem jön helyre az illető. Na de nem akarom én túlkomolykodni a témát, hiszen az egész csak fikció. Sorkatonai szolgálat már nem létezik, és az sem fordulhat elő, hogy a nők megkaparintsák a hatalmat. Amúgy meg örüljetek annak, drága Hölgyek, hogy így többet lehettek velünk. Mégis csak jobb szabadon találkozni, mint a laktanyába járni látogatásra, vagy a kimenőnkre várni. Szóval énekeljük együtt azt, hogy: „de jó, hogy mi...”.