Segítség! Házasodnak a nők körülöttem!

Akármennyire is fájdalmas, egy bizonyos kor után a férfinak is szembe kell néznie az elkerülhetetlennel. Nem, nem a merevedési zavarokra gondolok, bár heti témánk hallatán sanszos, hogy a „félhatos” állapot is hamarosan jelentkezni fog. Ami korábban még csak szökő évente előforduló jelenség volt, az mostanra szinte hetente ismétlődő esemény lett: az ismeretségi köröd a Nászindulótól zeng! Az ember fia már nem is szívesen szörföl a közösségi oldalakon. Egy eljegyzés itt, egy gyűrű képe ott, gázosan beállított esküvői fotók amott; és amikor ifjúkorod nagy szerelme is arról áradozik az üzenőfalon, hogy végre oltárhoz vezetik, akkor már biztosra veheted: valami itt végérvényesen megváltozott. Férfiként kézzel-lábbal hadakozunk az életünket érintő, felelősségteljes változásoktól; ennek ismeretében pedig úgy öleljük magunkhoz a függetlenségünket, akár gyerekként a sarki játékboltból kapott billenős teherautót. Igen ám, csakhogy itt van mellettünk a nő is. Akinek nem is biztos, hogy állandóan a házasságon járna az esze – ha nem lennének ott a barátnői…

Elszalasztott esélyek

Egyszer már értekeztem arról, hogy a tartalékképzés mindkét nemre jellemző. Szinte mindenkinek az életében van egy-két olyan szereplő az ellentétes oldalról, aki amolyan biztos pontként lett elraktározva. „Ha másnál nem jutok semmire, hozzá még mindig visszatérhetek” – gondoljuk a ló nincs, jó a szamár is bölcselet mentén. Főleg pasiként tudunk dédelgetni ilyen „pedig anno biztos összejöhettünk volna” ábrándokat, és az érintett nőszemélyekre később is potenciális jelöltekként tekintünk. Ennek az álomképünknek ad egy kijózanító pofont a csaj házasságának híre. Ilyenkor a férfi úgy érzi magát, mint az ostromlott vár, mikor leomlanak a falai: azaz nincs már remény a győzelemre. Igazán az válik ijesztővé, amikor egyre nagyobb számban lepleződnek le kortársnőink asszonnyá válásának dokumentumai. Végül ez a láncreakció kíméletlenül begyűrűzik a közvetlen környezetünkbe is, és eléri azt is, aki mellettünk van: a barátnőnket.

Valakinek utolsónak is kell lennie…

Kétlem, hogy pont az én drága Hölgy olvasóimnak kellene magyaráznom, hogy a nők mekkora hatást képesek gyakorolni egymásra. Amíg a férfit más okból keseríti el, hogy a közösségi oldalon fellelhető ismerősei között elszaporodnak azok, akik a családi állapotukat házasra állítják át, addig a párjuk is talál magyarázatot az elszontyolodásra. Szépségeink ugyanis úgy érzik, hogy lemaradnak valamiről, és lelki füleikkel egyre hangosabban hallják a biológiai óra ketyegését. Minél több lánybúcsúra mennek el, és minél több esküvői meghívót vesznek át, annál inkább hatalmába keríti majd őket a vágy, hogy ők legyenek a következők, akiket az oltár elé vezetnek. Mit tesz eközben a férfi? Lázas igyekezettel próbálja ennek a jelenségnek a hatását csillapítani. Azt nem mondom, hogy statisztikákat nyomtatunk ki a válások számáról, de egy-egy gúnyos röhögés kíséretében azért nem mulasztjuk el megjegyezni, hogy „na, kíváncsi leszek, meddig tart majd a házasságuk”. Nője válogatja, hogy a környezetében elharapódzó „juj, én is mennyasszony leszek” vágy mennyire keríti a hatalmába. Mert még az is lehet, hogy szerencsésen választottunk…

A csajom nem könnyez be a Nászindulótól!

Élményekben és tapasztalatokban nem szűkölködő pasi pályafutásomnak köszönhetően arra a megállapításra jutottam, hogy a Hölgyek missziós tevékenységként tekintenek a házasság intézményére. Módszereik azonban igen különbözőek. Vannak, akik a spanyol inkvizíció kevésbé humánus felfogását követik (az ő szájukat szokták elhagyni a „csak húznád már fel azt a rohadt gyűrűt az ujjamra” mondatok), ám vannak olyan bájos példányok, akik egy jámbor atya óvatos terelgetésével igyekeznek az oltár és az anyakönyvvezető elé kormányozni némileg ingatag párjukat. Egyik barátom szerint ők csinálják jól. Nevezett úriember lassan már egy évtizede halad körbe-körbe a házasélet taposómalmában, és vallja, hogy egy okos nő úgy szövögeti a szálakat, hogy azt érezd: te akarod elvenni. Eme Tündérek jó érzékkel felismerik azt, hogy a férfi olyan, mint a gyerek: minél inkább rá akarnak erőltetni valamit, annál inkább ellenkezik majd. Az okos, megfontoltan haladó nő azonban lassan, lépésről-lépésre építi fel a házasságra irányuló törekvéseit, többször kihangsúlyozza, hogy „ráérünk arra még, szívem”, sőt, még abban is a partnered lesz, hogy együtt nevessetek az oltár elé vonuló barátnője majrés ábrázatán. „Majd egyszer, amikor akarod, jó?” - súgja a füledbe, miután a kacsatáncot követően együtt lassúztok a lakodalom táncparkettjén. Szépségeim, ne higgyetek azoknak a pasiknak, akik mást mondanak: az ilyen Hölgyek igenis léteznek!

A végén még tényleg elhiszem

Az a durva, hogy ez tényleg működik! Igaz, alapvetően azon az állásponton vagyok, hogy az idő majd ezt is tényleg megoldja. Akadnak olyan macsó hímek, akik nagy hangon hirdetik, hogy ők bizony sosem állapodnak meg, és túl a negyvenen, gyérülő hajjal és terebélyesedő pocakkal hajtják a lányokat a diszkóban. Valószínűleg ők nem találkoztak még azzal, aki mellett tiszta szívvel lemernék dobni a horgonyt. Lehet jönni a nagy kandumával, hogy „én aztán sosem dugom önként a hurokba a fejem”, de az esetek többségében ez tényleg csak szócséplés. Hány olyan fickó van, akiről senki sem feltételezte volna, hogy megházasodik? Aztán tessék, most meg boldog férj. Szóval a titok Pasiszemmel sem olyan nagy: rengeteg múlik azon, hogy kivel találkozol össze az úton. Mert ha olyan a nő, akivel simán eltudod képzelni, hogy együtt poroszkáltok tovább, akkor nincs szükség fenyegetőzésre, meggyőző érvrendszerekre, se a praktikus előnyök felsorolására, mert tudni fogod, hogy őt akarod. Egy napig pedig fehérben, az oltár előtt is. Hagy röhögjenek rajtad a haverok. Meg hát azt egyetlen férfinak sem szabad elfelejtenie, hogy a legénybúcsú milyen remek találmány…