Töredékek egy szakításon átesett pasi naplójából

Néhány hete egy nagyon vicces fotó kering a neten. Egymás mellett látunk képsorokat arról, hogy miként viselkedik egy férfi és egy nő bizonyos idővel a szakítás után. A fénykép sikerét jól jelzi, hogy elég valóságosan ábrázolja a helyzetet. Dramatizálok egy picit: fájóan realistán. A poént nem akarom előre lenőni, meg aztán ez a kis képecske nagyon jó ihletet biztosított nekem ahhoz, hogy megosszam az én drága Hölgy olvasóimmal Szakáts Szabi naplójának bizonyos részleteit. A srácot a haverjai csak Szakíts Szabinak becézik, mert sosem habozott azon, hogy ha a kedve úgy hozta, kipenderítsen egy csajt. Aztán valahogy összeakadt Páros Patríciával, akivel – láss csodát! – működött a dolog. Egy ideig. Igaz, egészen hosszú ideig. De hát hiába szelídíted meg a tigrist, attól még a farkát csóválni fogja… Modernül szólva: Szabira rájött a mehetnék. És ment. Patrícia meg kiborult. Hapsikánk hiába nyugtatta, és mondta neki, hogy ez majd elmúlik, mindez nem sokat használt. Azt meg álmában sem gondolta Szabika, hogy elég pár hét, és szerepet cserélnek. De a többit már mondja el – naplója segítségével – a mi kis balfék hősünk.

Az első napok a szakítás után…

„Be kell valljam neked, kedves naplóm, valami ilyesmire számítottam. Az ember mindig reménykedik abban, hogy majd könnyebb lesz, de ez hiú ábránd. Szakítani szívás. Sejtettem, hogy totál kilesz. Komolyan, lelkiismeret furdalásom van. Nem kicsit. Mégis, olyan érzés, mintha a víz alól jönnék fel, és teleszívnám a tüdőm friss levegővel. Végre nem kell alkalmazkodnom, oda megyek, ahova akarok, annyit lógok a haverokkal, amennyit nem szégyellek, és egyenként bekerítek minden nőt, akit kinéztem magamnak, és akikről az utóbbi években lemaradtam. Na, ők most mind meglesznek! Jó volt ez a kapcsolatos izé, de eljött az ideje a váltásnak. Csak ezt a nők nem értik meg. Ők mindenáron hozzá akarják kötni az életüket valakihez. Nem fogják fel, hogy mi nem így működünk. Meg így jobb lesz mindkettőnknek. Tudom, szar duma, de így van. Azért szakítani tényleg szívás. Neked megsúgom, sírtam én is. Hiányozni fog, basszus. Meg láttam rajta, hogy mennyire összetört. Azóta is minden nap küld sms-eket, hogy „Ő ezt nem éli túl”, meg hasonlók. Folyton bőg, szóval totál off a csaj. De túl lesz ezen. A nők erősek.”

Pár héttel a szakítás után…

„Kedves naplóm, tényleg nagyon halkan, és csak neked árulom el, de… elbizonytalanodtam. A fenébe, annyira ez mégsem volt jó ötlet. Semmi sikerem sincs a másik nemnél. Talán rá van írva a homlokomra, hogy csak a kósza numerákra utazom? Mindegyik Hölgyike, akit megkörnyékeztem, magasról tesz rám. Némi udvarias levelezgetésnél, meg egy se íze, se bűze randinál egyikükkel sem jutok tovább. Ez is tipikus: amíg foglalt voltam, mindegyik tette a szépet meg a kétértelmű megjegyzéseket, most meg, hogy szabad lenne a pálya, felém se néznek. A nők se normálisak… És még csodálkozunk, hogy mennyi nős fickónak van szeretője. Na mindegy… szóval azon vettem észre magam, hogy magányos vagyok. De gáz ezt leírni! De mégis így van. Főleg az estéim üresek. Hiába találkozom pár csajjal, egyiknél sem érzem azt, hogy „hűűű”. Bezzeg Patríciánál… aki egyébként – kémeim jelentése szerint – egyre kevesebbet sír, elmaradoznak az üzenetei, és állítólag nem néz ki már úgy, mint egy másnapos zombi öreganyja. Csak nem túl van rajtam? Ilyen gyorsan? Vagy van valaki más neki? Mindjárt rá is küldök egy sms-t…”

Nagyjából egy hónappal a szakítás után…

„Szerintem én ebbe belepusztulok, naplócskám. A napok csak telnek, vonszolják magukat cél nélkül, én meg úgy vonszolom magamat bennük, mint egy szellem. Tiszta idióta lettem: olyan érzékeny vagyok, hogy mindenen elbőgöm magam. És persze mindenről Patrícia jut az eszembe. De tényleg mindenről! A leglehetetlenebb helyeken történnek olyan dolgok, amik rá emlékeztetnek. Egy ökör voltam, hogy lepattantam mellőle. Nem is, inkább egy barom! Nem tudom, melyik a nagyobb… Leírom, na: hiányzik. Nagyon. Elmondhatatlanul. És eközben Ő meg… Ő meg kivirult. Napi 3-4 üzenetet küldök neki, jó, ha ezekből egyre válaszol. Múltkor azt írta, hogy nem kezdené újra, és igazából örül, hogy így alakultak a dolgok. Örül!! Ezt kapd ki! Hát egy hónapja még vigasztalhatatlanul zokogott! Mondom én, hogy nem normálisak a nők… Ja, és bevallotta azt is, hogy megismerkedett egy helyes sráccal (kibelezem a kis görényt!), és bár még nem szerelem, de alakul valami. Vissza kell szereznem…”

Élet a szakítás után… már ha ezt életnek lehet nevezni…

„Vissza. Akarom. Kapni. Elhiszed nekem, naplóm? Mindenre hajlandó vagyok ezért. Mindenre! Ha kell, egyedül leszek egy jó darabig, más nőre rá sem nézek, csak jöjjön vissza hozzám. Már neki is elmondtam. Írtam levelet is, elküldtem neki sms-ben – kábé tízszer… -, bőgtem bele a telefonba, bedobtam mindent. Mégse éreztem rajta, hogy annyira meghatotta volna. Azt mondja Patrícia, hogy nyilván nem véletlenül alakult így. Megőrülök a nők hülye spirituális meglátásaitól! Lecserélte a profilképét a közösségi oldalon. Eh, bitang jól néz ki. Éli az életét. Boldog. Talán el kellene engednem… Bár, egy francot! Kolumbusz sem fedezte volna fel soha Amerikát, ha már az első zátonynál visszafordult volna. Állítólag az a srác – a haverokkal mi csak gyíknak hívjuk – már nincs képben. Pati úgy érezte, túl korai lenne. Azt mondja, le sem feküdt vele. Erre gondolni sem akarok. Egyetlen dologra tudok gondolni: vissza akarom szerezni. Mert nem bírok élni a tudattal, hogy mekkora tülök voltam. Ha visszaenged, már megyünk is az anyakönyvvezetőhöz, meg lesz gyerek, meg minden, amit akar. Na jó, ennyire ne szaladjunk előre. Csak adna még egy esélyt… Épp jött egy sms. Hoppá, Ő az!!! Beszélni szeretne velem! Úristen, remeg mindenem! Most abba kell hagynom. Drukkolj nekem, kedves naplóm! Nagyon drukkolj!”