A "nyelveken szólás" rejtélye

 

Minden készen áll egy különleges – bár egyáltalán nem ritka - jelenség megnyilvánulására. A tiszteletes imái egyre lázasabban szólnak, és a gyülekezet válaszai is tükrözik a felfokozott érzelmi állapotot. Egyszer csak egy nő feláll, hangja felerősödik, míg végül elnyomja a többiek hangját, és torkából egyszer csak érthetetlen hangok törnek elő – mégis, ezek az Úr szenvedélyes dicsőítésének szavai. Ezután a pap és a gyülekezet is magasztalni kezdi a Szentlélek Istent, aki megáldotta nővérüket a „nyelveken szólás” tehetségével. Ennek a jelenetnek bárki szemtanúja lehet, aki ellátogat egy pünkösdista templomba – bár elképzelhető, hogy ezt többször is meg kell tenni, mivel ez a jelenség nem jelentkezik automatikusan minden egyes istentiszteleten.

Manapság a „nyelveken szólás” (görögül: glossolalia) azonosítatlan nyelven való beszédet jelent. Mielőtt még magnetofonon rögzíteni lehetett volna, úgy tartották, hogy ezek a hangok valódi, bár ismeretlen ősi és modern nyelvek (mint az inka vagy az eszkimó) hangjai, sőt, még azt is hitték, hogy ez nem más, mint az „angyalok nyelve”. De a magnetofon és a számítógép elterjedése óta a xenolalia egyetlen esetét sem rögzítették. A pünkösdista istentiszteleten lázasan ömlő hangokról kiderült, hogy nem nyelvek, hanem nyelvtípusok. Egy nyelvész úgy ismeri fel a kettő közötti különbséget, hogy elemzi a hallott nyelvek szerkezetét. Nem kel minden egyes nyelvet ismernie, ugyanis a szakértő számára rendkívül egyszerű a szabály: a nyelvek meghatározott törvényszerűségeket követnek, míg a nyelvtípusok nem. A „nyelveken szólás” nyelveiben nincs szókészlet, sem mondatszerkezet, tehát azt a következtetést kell levonni, hogy nem emberi, de nem is angyali „nyelvek”.

Úgy tűnik, hogy e különös jelenség révén a közösség előtt önmagukat kifejezni nem tudó emberek is képesek arra, hogy kinyilvánítsák vallásos érzelmeiket oly módon, hogy meggyőzik magukat és hívőtársaikat arról, hogy a Szentlélek közöttük van. Ez mintha felemelné a gyülekezetet, a „nyelveken szólónak” pedig megadná az eufórikus pszichológiai megkönnyebbülés érzését. A kommunikációnak ez a formája azonban természeténél fogva inkább a hangulatban való osztozás, semmint információcsere.

Isteni tolmácsok

Majdnem minden gyülekezetben van legalább egy „tolmács”, aki komolyan hisz abban, hogy a „nyelveket” fordítja. Bár maga a tolmácsolás felerősítheti a gyülekezet eksztatikus hangulatát, természetesen nem lehet egy nem létező nyelv fordítása. Számos pünkösdista hívő tagadja, hogy a xenoláliát soha nem ismerték fel templomaikban és felhívják a figyelmet arra, hogy a „nyelveknek” csak egészen kis százalékát rögzítették és elemezték. Történeteket mesélnek arról is, hogy számos esetben megtért egy-egy külföldi hívő is, oly módon, hogy anyanyelvén imádkoztak. Egy-egy ilyen „csoda” meggyőzi a külföldi hitetlent, hogy meg kell térnie, és csatlakoznia kell az Úr egyházához. Néha a történetet maga a megtérített meséli el, néha azok, akik tanúi voltak az állítólagos megtérésnek. Mivel a hívőkről azt tartják, hogy igazmondó emberek, ezért ezeket a történeteket is általában igaznak fogadják el.

Holtából feltámadott

A keresztények első „nyelveken való beszéde” az Újtestamentum szerint akkor történt, amikor a tanítványok összegyűltek Jeruzsálemben, Pünkösd zsidó ünnepén. Ez Krisztus keresztre feszítése után hét héttel történt. A történetet Lukács (az egyik evangélium szerzője) meséli el az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben. A tanítványok a jeruzsálemi templomban imádkoztak, az ismert világból érkezett zsidókkal közösen, amikor hirtelen eksztázisba estek, állítólag attól a meggyőződéstől, hogy Krisztus holtából feltámadott. A történet szerint a Szentlélek ereszkedett le hozzájuk, beléjük helyezte a „nyelveken szólás” képességét, és ők, a tömeg bámulatára az odalátogató hívők nyelvein dicsőítik Istent.

Objektíven nézve, egy ilyen xenolália forrását nem nehéz pontosan meghatározni. A zsidó vallási törvények kötelezővé tették a felnőtt zsidó férfiaknak a bizonyos ünnepeken való megjelenést, de lehetőséget adtak arra, hogy a szertartások nagyobb része a jelenlévő látogatók nyelvén folyjon. Így hát a tanítványok gyakran hallhattak imádságokat számos nyelven, amelyet nem értettek ugyan, de valószínűleg elraktározták tudatalattijuk mélyén. Sőt, Krisztus megígérte, hogy elküldi hozzájuk a „Vigasztalót” – bárki, vagy bármi is légyen az – éppen Pünkösd ünnepén. A várakozás felfokozott érzése azzal a meggyőződéssel együtt, hogy Krisztus feltámadt, könnyen eredményezhette az első keresztény „nyelveken szólást”. A hivatalos változat arra nem ad választ, hogy a tanítványok értették-e, amit mondtak, de még arról sem tesz említést, hogy kinyilatkoztatásaik tartalmaztak-e valamiféle keresztény üzenetet – mindössze annyit jelent, hogy az eset megtörtént, és hívőtársaik elámulnak rajta.

Szent küldetés?

A tanítványok pünkösdi élményét minden bizonnyal különösnek találták volna a keresztény egyház krónikái, ha Szent Pál nem írta volna meg a korinthosziakhoz intézett első levelének 12-14 fejezetében, hogy Korinthoszban a „nyelveken szólás” az istenhit természetes formája, és ő maga is rendelkezik ezzel a képességgel. Bizonyos szekták úgy értelmezték, mint szent küldetést, hogy a „nyelveken szólást” a Szentlélek általi megtisztulás bizonyítékaként használják.

A kép azt a jelenetet ábrázolja, amikor Szent Pál megtért a Damaszkuszba vezető úton. Szent Pál figyelmeztetett, hogy nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani az "emberi és angyali nyelveknek".

Az egyház korai évei óta a „nyelveken szólás” nem mindig örvendett nagy tiszteletnek a keresztények között. Például a római katolikusok az első század végétől tiltották, mivel úgy tartották, hogy akik olyanra képesek, azokat megszállta az ördög (kivéve természetesen bizonyos szenteket).
A különös „nyelvek” használata nem korlátozódik kizárólagosan a pünkösdizmusra, sem pedig a karizmatikus irányzatra. Mióta kb. 130 évvel ezelőtt kialakult a modern spiritualizmus, a xenolalia beszélt és írott eseteinek százairól számoltak már be a médiumok és a pszichikusok.