A lélek útja

De hiszen ez felháborító! Mi lélekben sokkal hosszabb időre vagyunk berendezkedve. A tudósok szerint le kell számolnunk illúzióinkkal: köd előttünk, köd utánunk. Testünkkel együtt tudatunk is elenyészik. A régiek viszont magától értetődőnek vették, hogy a „lélek nem vész el, csak átalakul”.

Mennyi idősek is vagyunk valójában? Tudományos szempontból meglehetősen öregek, hiszen a testünket alkotó anyag nagyjából tizenöt milliárd éve jött létre a végtelen szingularitásból. Bennünket azonban most a lelkünk érdekel. Olyasvalami, ami a felvilágosult kutatók szerint nem is létezik. Öntudatunk ébredését kulturális közegünk tette lehetővé. Ezek szerint, amit mi jobb híján léleknek nevezünk, csupán együttállás, a körülmények szerencsés összjátéka. Kellően összetett szervezetre és megfelelő ingerekre van szükség a kialakulásához és fejlődéséhez. Ha csak egyetlen tényező is megszűnik, az egésznek annyi. A „léleknek” befellegzett, ha az agy komoly károsodást szenved, vagy éppen megvonják tőle az impulzusokat.

A lélek születése

Ha spirituális módon közelítünk a problémához, bátran kijelenthetjük, hogy igencsak tisztes kort tudhatunk magunkénak. Egyéni lelkünk sok-sok világkorszakkal ezelőtt szakadt el az istenségtől. Lényegét tekintve örök, elpusztíthatatlan. Testből-testbe vándorol: megszámlálhatatlanul sok létformát kipróbált már az idők során, és történetének még messze nincs vége. Magasabb létsíkok, mentális dimenziók megtapasztalása vár rá. Buddha állítólag minden korábbi megtestesülésére emlékezett. Művelt követői szerint azonban inkább arról van szó, hogy határtalan beleérző képessége tette lehetővé számára az összes lénnyel való teljes mentális azonosulást.
A biblikus szellemben gondolkodók között nincs egyetértés lelkünk eredetét illetően. Isteni mivoltát nem vitatják, csupán azt, hogy pontosan mikor is jött létre. Létezett-e már fogantatásunk pillanata előtt is? Addig hol időzött? Teremtőnk önmagából szakított ki egy „lélek-darabot”? Egyvalami bizonyos: az emberi öntudat ősszüleink bűnbeesésekor született. Akár azt is mondhatnánk, hogy akkor önállósultak: eszmélésüket a kígyó képében kísértő sátánnak köszönhetik.

Mit keresünk itt?

A spiritualitás titkait ismerni vélők szerint tanulmányúton vagyunk. Bármi történjék velünk, annak bizony üzenete van. A leckéket nem kapjuk véletlenül. Még a náthának és a bokaficamnak is jelentőssége van az erkölcsi világrend szempontjából. Ismertem egy lányt, aki állandósult torokfájását azzal magyarázta, hogy az elmúlt időszakban túlságosan hangosan nyilvánította ki véleményét. Az égiek a betegség által tették lehetővé számára az alázatos elfogadás képességének megteremtését. Mármost lehet azon elmélkedni, hogy milyen üzenetet hordoz egy kiütés vagy egy orrsövényferdülés, mindazonáltal nincsenek túlságosan könnyű helyzetben a spiritualitás beavatottjai, amikor egy tündéri gyermeket megtámadó halálos kór erkölcsi magyarázatával kell előhozakodniuk. A felkészült tanítók persze nem jönnek zavarba: hitük szerint az emberi tragédiákat csakis magasabb nézőpontból szemlélhetjük. Miről is van szó? Szegény barikáknak, röfiknek, pipiknek el kell pusztulniuk ahhoz, hogy a magasztos értékeket megteremtő emberek éhen ne vesszenek. Valóban. Ettől azonban szegény jószágok még nem szenvednek kevésbé. Teljességgel nyilvánvaló, hogy a spirituális világkép semmivel sem emberibb vagy fennköltebb, mint a természettudományos. Mindkét rendszerben a vesztesek képviselik az abszolút többséget.

Az élet értelméről intézményes keretek között elmélkedő szakfilozófusok közül a legokosabbak is csak addig jutottak, hogy az ember lényegi mivolta éppen a saját helyét és rendeltetését illető bizonytalanságában, illetve megrögzött kutakodásában rejlik. A cinikusabb gondolkodók lehűtik a kedélyeket, mondván, hogy jelenleg csak a csupasz majom vergődéséről beszélhetünk, mivel az emberré válás még várat magára.

Mi vár ránk „odaát”?

Spirituális nézőpontból nyilvánvaló, hogy a világban a kiegyenlítődés törvénye uralkodik. „Ki mint vet, úgy arat.” – mondták a régiek. Ha hibázunk, netán bűnt követünk el, a következményeket előbb-utóbb el fogjuk szenvedni. Nincs menekvés a kozmikus igazságszolgáltatás elől. Ezek szerint csakis rajtunk múlik, hogy halálunk után hová kerülünk, mivel további sorsunkat tetteink befolyásolják. A nyugati hívők szerint csak egy lehetőségünk van a bizonyításra: teremtőnk a rövidke életünk során véghezvitt cselekedeteink alapján dönt arról, hogy a pokol kénbűzös bugyraiban vagy a mennybéli királyságban folytathatjuk-e pályafutásunkat. Keleten másképpen viszonyulnak a problémához: az ottaniak szerint mindaddig megkapjuk az új lehetőséget, amíg lelkünk minden vágyódáson és kötődésen felülemelkedve tökéletesen meg nem tisztul. Ha viszont hibázunk, rossz karmát teremtünk, vagyis a problémák életről-életre halmozódnak.

Sem az isteni ítélet, sem a karma törvénye nem nevezhető különösebben emberbarát megoldásnak. Amennyiben az úr pokolra küld egy lelket, azzal saját művét becsmérli. Selejtet alkotott. Igen ám, de az eldobott „munkadarab” bizony kénytelen az idők végezetéig gyötrődni. Lélekvándorlás-ügyben is felmerülnek bizonyos problémák. A nem ritkán iszonyatos gyötrelmeknek pusztán az előző életekben elkövetett hibákkal és bűnökkel való megmagyarázása finoman szólva is visszatetsző, mivel az egyén számára nem teszi lehetővé, hogy bárki vagy bármi mást felelőssé tegyen balsorsa miatt. Márpedig éppen a keleti bölcsek értették meg elsőként, hogy minden – természetesen az emberi személyiség is – teljességgel körülményfüggő. Mármost a lélek isteni megnyilvánulás, így nem is kérdéses, hogy végső soron ki tehető felelőssé a világban uralkodó borzalmas viszonyokért. Minden egyéni vétek univerzális baklövés következménye.

A digitalizált „lélek”

Néhányan úgy vélik, hogy éppen elég, ha agyunkat sikerül valamiképpen konzerválni. Külvilágra nincs is szükség, éppen elegendőek a megfelelő impulzusok. A merészebb gondolkodók szerint sokkal célravezetőbb az öntudat digitalizálása, vagyis a személyiségnek a virtuális térben történő újrakonstruálása. Hogy ez miképpen lehetséges? Erre jelenleg nincs magyarázat. Még emberi öntudatunk mibenlétét illetően is alig tudunk valamit. Pusztán a rólunk szóló összes információ számítógépre való feltöltése nem tűnik járható útnak. Egy ügyes program segítségével – elvileg – tökéletesen szimulálhatjuk önmagunkat, anélkül persze, hogy mi magunk ténylegesen átkerülnénk a virtuális térbe. Másolatunk akár tényleg egészen tökéletesre is sikerülhet: még a legközelebbi hozzátartozónkat is megtévesztheti. Mégsem mi fogunk csevegni az illetővel. Hallottam, hogy az új filmekben már digitális színészeket „alkalmaznak”. Talán hamarosan Peter Sellers hasonmását is létrehozzák. Mégsem hihetjük, hogy digitális reprodukálásával őt magát keltjük életre.

Bármit is gondoljunk azonban az öntudat „mentéséről”, lelkünk teljes egészében csak egy tökéletesre megalkotott virtuális valóságban bontakozhatna ki. A fizika törvényei nem korlátoznának többé bennünket: bármit megtehetnénk. Ideális partnerekkel hancúrozhatnánk, kedvünkre bolyonghatnánk bármelyik történelmi korszakban, akár még az Eiffel-torony tetejéről is leugorhatnánk ejtőernyő nélkül. Tényleg mindenféle létformát kipróbálhatnánk. Csak fantáziánk szabna határt számunkra. Lehet, hogy én mégsem élnék a lehetőséggel? Mivel bizalmatlan vagyok a hatalommal szemben, egy gépre csatlakoztatva túlságosan is kiszolgáltatottnak érezném magam. Biztonságosabbnak tűnik a test börtöne.

Szeretnél még több ilyen és ehhez hasonló rejtélyes esetről olvasni? Akkor mindneképpen vedd meg a HIHETETLEN MAGAZIN aktuális számát!