A neandervölgyi ördög

5 millió éve rafinálódunk

Mai szemmel ősünk különválása döntő lépés volt, de akkor ennek nem sok jele látszott. Első ősünket egy mai biológus embernek minősítené, de lakótelepi szomszédai aligha. Annyira lehetett okos, mint egy mai csimpánz, csak két lábon járva kezével ezt-azt tevékenykedett. Vitatják, készített-e szerszámot; kőből nem (legalábbis nem találjuk), de valószínűleg használt csontokat és fadarabokat. Szükség volt az 5 millió évre ahhoz, hogy agyunk háromszorosára nőjön, és annyira kirafinálódjunk, hogy ilyen eszmefuttatásokat le tudjunk írni, ki tudjunk nyomtatni és el tudjunk olvasni. De 5 millió év nagy idő, az alatt a kis változások is naggyá összegződnek. A leletek nem folytonos lassú változást mutatnak. Néha megjelenik egy új típus. Ennek valószínűleg nincs semmi rejtélyes oka: az egymáshoz kapcsolódó csontok néhány módon illeszkedhetnek, más módokon nem, tehát ahogyan változnak, egyszer csak hirtelen kell átrendeződnie a csontváznak. Nem tudunk még eleget az öröklődés finom részléteiről, és csak a csontokat látjuk, a húst nem, tehát nincs még végleges és pontos magyarázat, miért úgy történt minden, ahogyan történt. De egy biztos: az elmúlt 5 millió évben a hozzánk vezető ágon végig az agy nőtt, a pofa (állkapocs, fogazat stb.) pedig zsugorodott. A kéz már rég meg volt, az régebbi, mint az ember, mert a fákon azzal fogódzkodnak a majmok.

Az agy nőtt - a pofa zsugorodott

Nem mindig igaz, hogy a nagyobb agy több ésszel jár: mi okosabbak vagyunk az elefántnál, és az eddig talált legnagyobb agy egy idiótáé volt. A ma élő emberek mind egy fajt alkotnak, ami abból látható, hogy egymással minden további nélkül kereszteződnek. De korábban éltek itt olyanok is, akik esetleg nem a mi emberi fajunkhoz tartoztak, bár emberek voltak ők is...
A ma élő emberek és emberszabású majmok testében lévő anyagokból és a talált csontokból következtették ki, hogy őseink mikor szakadtak el majomként visszamaradó rokonaiktól.

De a legkisebb is; hasonló agyból egy kicsit nagyobbá egy kicsit több képesség fér. Más szóval, nagyon valószínű, hogy régebbi kisebb agyú őseink egyszerűbb gondolkodásúak voltak, mint a későbbi nagyobb agyúak. Eszközeik egyre bonyolódnak. Sokat vitatkoztak, hol van a határ az „állati" és az „értelmes" gondolkodás között. Ezt most nem döntjük el. De ha valaki bonyolult módon követ pattint, tüzet gyújt, és halottait szabályosan eltemeti, az „értelmes". Azt tanultuk, hogy a történelem az írással kezdődik. Ha írott emlékeink vannak, tudjuk a népek nevét, a királyaikét, a csaták részleteit. Korábbi népek és hőseik neve nem maradhat ránk, hacsak nem az egyre homályosabb szájhagyomány mélyén; de az is egyre gyérebb, ahogy új és új népek váltják egymást. A német mesék tele vannak törpékkel, akik a bányában dolgoznak; a kerti törpét mi is felállítjuk, de nem tudjuk, mit jelent az a németeknek. Vannak meséinkben tündérek; vannak a nyugati mesékben is, de ott nem mindig kedves és játékos lények. Nem tudjuk, miféle lények emlékét őrzik e mesék (ha nem a semmiből ötlötték ki őket), de a legtöbb nép most olyan helyen lakik, amit másoktól foglalt el.

Az ember régóta gondozta elhunyt ősei emlékét; eleinte főleg azért, hogy elhanyagolt és éhes lelkük vissza ne járjon őt kínozni (pl. álomban). Az ilyen gondoskodás sokféle lehet, a nagy harcos sírján leölt foglyoktól a sírra tett virágig. Mindenki tudja, hogy ősei lelkét miféle szertartás békíti meg. De mit kell tenni a régebben ott élt nép őseinek lelkéért? Azt csak találgatni lehet, és félni tőlük. Nem tudjuk, kire emlékeznek a mese törpéi: egyesek egy őseurópai kistermetű népet sejtenek; de akkor csontjaikat meg kellene találnunk valahol.

Mi tudjuk, hogy őseink máshonnan jöttek a Kárpát-medencébe; de akik előtte éltek itt, azok is a jelenleg létező egyetlen emberi fajba tartoztak. A ma élő emberek mind egy fajt alkotnak, ami abból látható, hogy egymással minden további nélkül kereszteződnek. Ezt számtalan példán tapasztaltuk. De korábban éltek itt olyanok is, akik esetleg nem a mi emberi fajunkhoz tartoztak, bár emberek voltak ők is. A neandervölgyi emberről van szó, aki talán i. e. 150000 táján jelenik meg, és i.e. 30.000 táján tűnik el.

Ősünk-e a neandervölgyi?

A neandervölgyi embernek számtalan csontját, szerszámát és barlangját ismerjük, tehát pontosan ismert, hogyan nézett ki, és nagyjából az is, hogyan élt. Ő is változott az év tízezredek során; lássuk most azokat, akik a vége felé éltek, mondjuk 40000 és 30000 között. Alacsonyak voltak (150-160 cm), nagyon erősek. Különben a fejüket kivéve nem nagyon ütöttek el tőlünk. De a fejük más volt. Állkapcsuk erős és csapott. Ma minden ember állán van egy kiugró csúcs; nekik nem volt. Orruk nagy és széles. Szemük felett kiálló homlokeresz. Homlokuk csapott, koponyájuk lapos, de hátrafelé igen hosszú. A lapos koponya ellenére agyuk valamivel nagyobb volt a miénknél. Nagyobb agy, nagyobb ész? Kínos gondolat, de talán nem igaz. Hiszen a különbség nem nagy, és végül mi győztünk. De a nagyobb agy biztosan nem okozhat kisebb értelmi képességeket. Viszont a leletek megtekinthetőek. Néha eltemette halottait, itt-ott virágokkal vagy vörös okkerfölddel. De semmi olyant nem látunk, amit ma művészetnek neveznek. Nem festett bölényeket a barlang falára, nem faragott szobrot. Eszközei durvábbak, mint őseinké, és határozottan mások. A régész tétovázás nélkül kiválasztja a késői neandervölgyi „moustiéri" kőszerszámait a később jövők eszközei közül. A tudomány véleménye vagy 20 évenként változik, hogy vajon a neandervölgyi és mi egy fajba tartozunk-e vagy nem, és ez nem csoda, hiszen csontokból ez nem derül ki egyértelműen. De biztos, hogy a késői európai neandervölgyi nem ősünk. Amikor a mai ember ősei i. e. 33000 körül Európába érkeztek (alighanem délkeletről, Mezopotámia és Irán felől, ahol régebbi csontjaikat is ismerjük), itt találták a hideg jégkorszaki élethez alkalmazkodott neandervölgyieket, a testvérfajt. A közös ős talán a „korai neandervölgyi" lehetett, mondjuk 150000 éve, úgy, hogy az itt talált neandervölgyi nekünk tényleg nem ősünk, hanem a fejlődéstörténetben nagybátyánk.

De az újonnan jöttek nem a testvériséget érezték. Az itt találtak nagyon idegenek voltak, nekik rútak (és fordítva), és szót sem lehetett érteni velük. A neandervölgyi tudott beszélni, de máshogyan és rosszabbul. 20 éve egy anatómus és egy nyelvész együtt próbálta a csontokból kitalálni, miféle hangokat tudott kiadni; úgy tűnik, a mi magánhangzóink közül pl. csak hármat, egy ,,e"-, egy „o"- és egy „áw-szerű hangot. És valószínűleg máshogyan is gondolkodott.

Mit tud a tarkólebenyünk?

Mondtuk, hogy agya kicsit nagyobb volt, mint a miénk. De a homloki részen kevesebb volt neki, tarkóban viszont sokkal több. Tehát azt, amit mi a homloklebenyünkkel teszünk, rosszabbul tudta, és amit a tarkólebenyünkkel, azt jobban. Hogy mit csinálunk a homloklebenyünkkel, az bizonytalan (emberen nem szabad kísérletezni), de egyesek szerint ott van a legracionálisabb gondolkodás, vagy a tudatos kezdeményezőképesség. Ha igaz, a neandervölgyi ebben volt gyengébb. Jó, ezt könnyű elképzelni. De a tarkólebenyünk nekünk kicsi és neki volt nagy. A kisebből nehéz kitalálni, mire volna képes, ha sokkal nagyobb lenne. Nincs is világos elképzelés arról, miben tudott ő nálunk többet. A leleteken sem látunk semmit, ami a miénket meghaladó képességre utal; lehet persze, hogy saját korlátaink miatt nem ismerjük fel.

Néhány ezer évig együtt

Mindenesetre az agyának volt olyan része, ahol felette állt a miénknek, biztosan felülmúlt minket valamiben. De akármi lett légyen is az, nem sokra ment vele, mert most nem ő emlékszik meg a homo sapiensről, hanem fordítva. Akárhogyan is, két egészen különböző ember élt egymás mellett néhány ezer évig Nyugat- és Közép-Európában. A legkésőbbi neandervölgyiek csontjaiban elég sok C14 radioaktív atom maradt ahhoz, hogy korukat ezek számából meghatározhassák. Egy vienne-i neandervölgyi lelet korára i.e. 30350±400 adódott, egy dordogne-i sapiens-leletre viszont i. e. 32300±675. Mindkettő Dél-Franciaország. Hogy milyennek látták a betolakodókat az őslakók, azt mi nem tudhatjuk. Hogy az újak milyennek látták a régiekét, arról maradhatott valamilyen mítosz, bár 30000 év nagy idő. A sokat olvasott H. G. Wells így találgat: „A Homo neanderthalensist kikergették barlangjából és kőbányáiból, mert külön fajnak tekintették... A valódi emberek tudni sem akartak a neandervölgyiekről, nem úgy, mint a vad hódítók legtöbbje, akik rendszerint elrabolják a leigázott nép asszonyait... Szőrös, rút, visszataszító jelenség lehetett". És idézi a szakembert, Sir Harry Johnstont, aki szerint „a népmondák emberevőjében talán ennek a ravasz, nehezen mozgó, szőrös testű, erős fogú, kannibál hajlamú lénynek homályos emléke él.”

Szőrös és gonosz

Ma már tudjuk, hogy a neandervölgyi nem mozgott nehézkesen, talán ügyesebb vadász is volt, mint a betolakodók. Szőrösnek szőrös lehetett a hideg miatt. Lehet, hogy ő nem az emberevő (akiről kevés mese szól), hanem az ördög. Az ördög majdnem olyan, mint mi, bár szőrös. Gonosz, és nehezen kiismerhető, tehát mások a gondolatai és a szokásai, mint a mieink. De a maga módján nagyon okos. Saját első, már elfelejtett őseink emlékeinkben istenekké válnak. Hogyan emlékszik hát egy nép a korábbi, meg nem értett és kiirtott népre, és mit vár azok őseinek esetleg visszajáró lelkétől? Hogy egy érős nép, mely a jég hátán is megélt évezredekig, hogyan halt ki teljesen, azt nem könnyű megérteni, és ha egy fajba tartozott velünk, akkor keveredhetett is (bármilyen ronda is volt).