Az azték emberáldozatok emléksúlyai

Talán egy új vallás születésének vagyunk tanúi? Remélhetően nem, papjai legalábbis még nincsenek, és az egyház meg az állam is igyekszik látványosan eltörölni. Vagy mégis? A sátánizmust sem sikerült kiirtani... A számtalan kegyetlen és erőszakos halál és az emiatti borzalmak végtelen rezgései alighanem mindenbe beleivódhattak Mexikó földjén, ezért nem tudnak ezektől szabadulni a nyomornegyedekben tengődő emberek. Máig sújtja őket, olyan, mint egy láthatatlan fertőzés, mindent átjár, átformál. Minél több lesz a bűnözés és a halál, annál inkább gerjeszti önmagát. A veszélyeztetettek alkalmazkodnak – hozzászoknak és elfogadják, hogy ez van, ezt dobta a gép.

Szűz Mária és az azték istennő

Ha Mexikóra gondolunk, úgy a tacco-n és a szappanoperákon túl a szegénység és drogcsempészet, szervkereskedelem, a bandaháborúk jutnak eszünkbe. Nyomorgó városiak, babonásan vallásos vidékiek. Csodaszép vidék, melynek múltját emberáldozatok vére áztatja.

Az aztékok hagyományait a nép, főleg az őslakosok őrizték meg. Így maradtak meg a csontváz testű, fekete hajú, bagolytollból készült koronát viselő Mictecacihuatl istennő hagyományai, akiben nem kisebb személyt, mint a halottak úrnőjét tisztelték a régi időkben. Emberáldozatot is mutattak be neki szép számmal – nehogy hiányt szenvedjen szolgálókban.

Az európai hódítók sem éppen ártatlan naivsággal érkeztek az új világba. A középkori Európa lakosságának nagy részét nyomor sújtotta. Egyik fosztogatás a másikat követte, járványok dühöngtek, százszámra égtek a boszorkányok meg eretnekek máglyái. A nép itt még a pestisjárványok pusztító emlékét is őrizte, amikor a lakosság fele meghalt, a többit a háborúk tizedelték folyamatosan.

Így történhetett, hogy a két egymástól eltérő kultúra egy ponton, a halál borzalmánál mégis egymásra talált. Ebből születetett az egyik leghátborzongatóbb kultikus alak, a csodatevő erővel „vádolt" Szent Halál, vagy Árnyak Úrnője, La Santa Muerte. Akit a katolikus egyház egészen biztosan soha nem fog kanonizálni

La Santa Muerte, a legszörnyűbb bűnösök védelmezője

Elsőre a kis Jézust karján tartó, felöltöztetett Szűz Máriára emlékeztet. Kezében országalma, hátán palást, arca fehér, nagy szemű... Vagy mi van? Hiszen egy oszladozó csontváz koponyája vicsorog vissza a drága cuccok alól! Az országalma meg igazándiból földgömb, arra utalva, hogy mindenütt jelen van... Az Árnyak Úrnője, hogy úgy mondjam kissé szabadabb szellemű és evilágibb „szent", mint ahogyan azt megszokhattuk. Nem csoda, hiszen elsősorban gyilkosok, erőszaktevők, rablók és drogbárók fohászkodnak hozzá, meg azok, akiknek már tényleg ő az utolsó reményük. Nincstelenek, számkivetettek és prostituáltak, bántalmazott nők, fennmaradásért küzdő boltosok. Külsejét tekintve olyan, mint a fent leírt azték Mictecacihuatl istennő, csak sokkal trendibb. Hol Szűz Máriára jellemző öltözéket, hol menyasszonyi ruhát, hol aranyló göncöket meg pénzből készült kalapot húznak rá. Kap ékszereket, sőt műkörmöt is, és áldozati ajándék is jár neki. Cigaretta – meggyújtva és fogai közé dugva - alkohol, pénz, étel, varázsgyertya, vér, meg a rossz nyelvek szerint emberáldozat is. Attól függ, miben kérik a segítségét. Pénz, siker. Kivégzések. Ha valakit likvidálnia kell, akkor fekete gyertyát gyújtanak előtte, ha boldog család meg gyermekáldás a cél, akkor zöldet. Széles a paletta.

Főleg a hírhedt mexikói börtönökben népszerű, ott védelmező erejéért tetováltatják magukra a bezárt fegyencek, a börtönön kívül meg minden egyéb okból.
Persze ez nem véletlen. Hiszen ezek az emberek az állandó életveszély, halál és drog melegágyában éltek kint, és a börtön falain belül egyaránt. Megszokták a rothadást, a szenvedést, a nyomort. De nem az Árnyak Hölgyének kultusza az egyetlen bizarr néphit arrafelé. Külön védelmezője van már a drognak és a drogosoknak is.

A drog védőszentje

A drog védőszentjeként elhíresült Jesus (ejtsd: hezusz) Malverde igazi akasztófára való tolvaj volt, oda is jutott a 19. században. Egy kőrakás alá kaparták el, és a helyiek is csak azért őrizték az emlékét, mert afféle kétes igazságosztó szerepben is jeleskedett a pályafutása alatt – állítólag időnként szétosztotta a zsákmányt a szegények között. Hogy így volt-e, vagy annak idején a Robin Hood volt arrafelé az egyetlen elérhető regény, melybe az igazságra vágyó szegények kapaszkodhattak – ki tudja.

Mindenesetre nyilván senor Malverde sem gondolta volna, hogy éppen a 20. század vége felé közeledve még majd botcsinálta szent is válik belőle, méghozzá egy csapat rablónak, meg egy megkéselt és autójából kilökött taxisofőrnek köszönhetően.
Mégis így esett - a taxisofőrt éppen az ő kőrakása közelében gurították ki a taxijából. A szerencsétlen kínjában a jobblétre szenderült akasztófavirághoz fohászkodott, hogy ő csak megérti a szenvedését, segítsen hát neki – ha ezt megússza, kápolnát emeltet majd neki. És lőn. A taxisofőr megmenekült, a kápolna is elkészült, a drogbárók meg gondolom lelki társukra véltek ismerni a rosszéletű bűnözőben.

Malverde kultusza azóta is tartja magát, mint a cövek, szektájának tagjai szép számmal fordulnak elő azon a vidéken, és csak csendben reménykedhetünk benne, hogy nem visszajáró kísértete vigyázza a drogbárók brutális lépteit.

A narkósok védőszentje

Szegény Szent Júdás Tádé – ilyet mondani egy apostolról! Ezt sem gondoltam volna. De szerintem ő sem így képzelte. Ő – szegény – valóban szentéletű ember volt. De a drogkartellek kevéssé tájékozott kishalai kinevezték saját védőszentjükké, mert számukra valami rejtélyes okból kifolyólag éppen azt jelképezi, hogy a drog árusítása és fogyasztása teljesen helyénvaló... Elvégre mennyi embernek ad munkát, nemde?
Persze, értem én, hogy ők is ugyanúgy féltik az életüket meg a bőrüket, valakinek rájuk is vigyázni kell. Inkább az a bajom, hogy ők nem értik, amit csinálnak, az nem éppen emberi dolog. Hogy a nyomorból csak így tudnak szabadulni? Lehet, hogy ezzel magyarázzák. De mint tudjuk, a drogcsempészet meg a bandaháborúzás nem egy nyugdíjas szakma, és erre sajnos ők, meg a családjaik is előbb - utóbb rádöbbennek.

Régen Szűzanya, most Halálanya

Csak az a rettenetes, hogy többgyermekes családanyák is imádják az Árnyak Hölgyét. Hisznek a csodáiban. Simán gyújtanak fekete gyertyát, ha megcsalják őket, és gyilkosságot, szörnyű kínokat kérnek tőle a megcsalókra. Olyanok, akik gyermekkorukban talán még a Szent Szűzanyához imádkoztak, ma pedig azt suttogják összekulcsolt kézzel: Szent Halálanya... Santa Muerte imádatával végső soron hétköznapivá, sőt elfogadottá vált a vudu és a fekete mágia egyéb formái. Az emberek utóbbi csodatévő erejében hisznek, nem a szeretetében. Elképzelhetetlenül iszonyatosak lehetnek hétköznapjaik, hogy ide jutottak. Elfogadták a világukat megváltoztató iszonyatot.

Mexikó jó példa arra, hogy egy több évszázaddal ezelőtti, vérengző kultúra iszonyatos emléksúlyai milyen hatással lehetnek egy társadalomra. E kultuszok valószínűleg újra elpusztítják majd önmagukat, és akkor az emberek talán kapnak újra esélyt, hogy döntsenek.

Nekünk pedig tanulnunk kell ebből. Ezt kell elkerülnünk.