A tengerbe merült ősföld

Az 1860-1870-es éveiben brit geológusok megdöbbentő hasonlatosságokat fedeztek fel India és Dél Afrika bizonyos részeinek geológiai formációi között. William T. Blanford kimutatta, hogy India Gondwana nevű vidékén ugyanolyan perm és triász kori üledékes kőzetek és fosszíliák láthatók, mint Dél-Afrika egyes területein. Blanford és kollégái mindebből azt a következtetést vonták le, hogy ezek a területek valaha összeköttetésben álltak egymással egy ma már a tengerbe merült földhíd révén. H. F. Blanford így ír erről a kezdetben Gondwanának nevezett hipotetikus szárazföldről:
„Az a rokonság, mely az afrikai (fokföldi) Beaufort hegycsoport és az indiai Panchet és Kathmi állatai és növényei között fennáll, olyan szoros, hogy egykori kapcsolatot kell feltenni e két terület között... Őslénytan, fizikai földrajz és geológia, összhangban a ma itt élő állatok és növények eloszlásával, egyértelműen tanúságot tesznek Afrika és India egykori szoros kapcsolatáról, beleértve az Indiai-óceán trópusi szigeteit. Ez az indiai-óceáni kontinens, úgy látszik, a korai perm korszaktól kezdve valószínűleg a miocén végéig állt fenn, és Dél-Afrika, csakúgy, mint az Indiai-félsziget, e régi földrész maradványa..."

Hol váltunk emberré?

Ezt a kezdetben Gondwana néven emlegetett ősföldet később a Madagaszkáron élő lemúrokról - ezekről a kerek szemű félmajmokról, melyeknek legközelebbi rokonai Afrikában, Indiában és a Maláj-félszigeten élnek - Philip L Sclater angol zoológus Lemuriának nevezte el. A múlt század vége felé néhány tudós, köztük a német biológus, Ernst Heinrich Haeckel arra a következtetésre jutott, hogy ez a hipotetikus indiai-óceáni kontinens volt az a hely, ahol az emberré válás folyamata végbement. Haeckel egyik könyvében így ír erről: „Az öt ma létező világrész közül sem Ausztrália, sem Amerika, sem Európa nem lehetett az ember első otthona, vagy az úgynevezett Paradicsom, az emberiség bölcsője. Sok körülmény Dél-Ázsiára utal, mint e kérdéses helyre. Dél-Ázsia mellett az egyetlen tekintetbe vehető föld: Afrika. De számos mozzanat (kiváltképp rétegtani tény) arra mutat, hogy az ember első hazája az a ma már az Indiai-óceán felszíne alá süllyedt kontinens volt, mely Ázsiától délre (és vele valószínűleg közvetlen összeköttetésben) húzódott kelet felé Hátsó-Indiáig és a Szunda-szigetekig; nyugat felé pedig Madagaszkárig és Afrika délkeleti partjaiig."

Néhány tudós, így például az orosz N. F. Zsirov úgy véli, hogy ez a déli kontinens (melynek egykori létezését korunk tudósai már egyáltalán nem tartják valószínűnek) jóval később pusztult el, mint ahogy azt a Blanford testvérek, Sclater vagy Haeckel feltételezték, és valószínűleg ugyanannak a kozmikus katasztrófának esett áldozatul, mint Atlantisz.

Haltestű, emberfejű félistenek

Az elsüllyedt földek kutatói szerint a Gondwanából (vagy Lemuriából) elmenekült emberek utódai hozták létre később az indus-völgyi (Mohendzsodáro, Harappa) és a mezopotámiai (sumér) kultúrákat. Mint köztudott, ezeknek a népeknek az eredete tudományos körökben mindmáig tisztázatlan, mindenesetre a sumér eredetmondák egyértelműen egy hegyekkel borított, tengerentúli őshazára emlékeznek, ahonnan hajóval jöttek a sumerok ősei a távoli múltban a két folyam síkságára. Legősibb isteneik is mind hegyek és tengerek istenei, ami a tökéletesen sík, sivatagos és mocsaras folyamközben meglehetősen szokatlan. De az ősi földre emlékeztetnek a zikkuratok, a lépcsős piramisok is, amelyek mintegy a hegyeket pótolják, mivel a hegyek közelebb visznek az éghez és az istenekhez. Ezenkívül a hagyomány szerint a sumerok első félistenei tanítómesterei haltestű, emberfejű lények voltak, akik a tengerben éltek, és csak azért jöttek ki a vízből, hogy az embereket oktassák. A legismertebb közülük Óannész, akinek történetét az i. e. IV.-III. században élt Bérószosz írásaiból ismerjük. Az Óannész név valójában csak hellenizált formája az eredeti sumér (vagy akkád) névnek, amit (egyelőre) nem ismerünk, mivel a Bérószosz elbeszélésének alapjául szolgáló mítosz eddig még nem került elő.

Néhány kutató azonban feltételezi, hogy az eredeti név az ummánu, „mester" szóval, Enki (Éa) isten jelzőjével állhatott kapcsolatban. Bérószosz szerint az emberek mindaddig úgy éltek, mint az állatok, míg Óannész ki nem jött a tengerből és meg nem tanította őket az írásra, a tudományokra, a csillagászatra, a földmérésre, a város- és templomépítészetre, a földművelésre, a gyümölcstermesztésre és egyebekre.

De ami a leginkább alátámasztani látszik azt a hipotézist, hogy a sumerok a tengerbe veszett déli kontinensről származnak, az az, hogy ők (és az őket követő mezopotámiai népek) rendelkeztek Elő-Ázsia legrészletesebb özönvíz-mondájával. Ennek a közismert történetnek - mely része a Gilgames eposznak - a hőse Ziuszudra, Surippak város bölcse, aki Éa (Enki) isten tanácsára bárkát épít, és családjával együtt átvészeli a vízözönt, utána pedig elnyeri a halhatatlanságot.

Heyerdahl szenzációs felfedezése

Thor Heyerdahl, a legendás hírű norvég tudós, aki a Kon-Tiki és a Rá expedíciók révén vált világszerte ismertté, 1982-ben egy eddig ismeretlen, magasan fejlett ókori civilizáció emlékeit fedezte fel. A hírek szerint, melyek 1983 elején bejárták a világsajtót, Heyerdahl és kutatócsoportja az Indiai-óceánban található Maldív-szigetek egyikén az ókori Mezopotámia városállamaihoz hasonló kultúra nyomaira bukkant. A sziget őserdejének mélyén folytatott ásatások során először egy lépcsőzetes, zikkuratszerű naptemplom maradványait tárták fel. A hatalmas építmény - eltérően a mezopotámiai téglapiramisoktól - mészkőből épült, s falait különböző vésett motívumok, köztük a napisten képei, asztrális szimbólumok, stilizált növények és állatok, valamint a mulandóságot jelképező emberi koponyák díszítik. A további ásatások során újabb templomok romjaira bukkantak, de rengeteg kultikus tárgy is a felszínre került. Ez a szenzációs archeológiai felfedezés tökéletesen beleilleszkedik Heyerdahl diffúzionista történelemszemléletébe, melynek elméleti alapját az az elgondolás képezi, hogy
a nyílt tengeri hajózás révén sokkal előbb léteztek jelentős kapcsolatok a különböző földrészeken lakó népek között, mint azt korábban gondolták. Vagyis Heyerdahl feltételezése szerint a Maldív-szigetek zikkuratjait valószínűleg hajókkal érkezett mezopotámiai telepesek hozták létre, mintegy négyezer évvel ezelőtt.

Ezzel szemben azok, akik még mindig hisznek az elsüllyedt kontinensekben és abban, hogy a sumerok Gondwanából érkeztek Mezopotámiába, azon a véleményen vannak, hogy a zikkuratokat a tengerbe merült földrész hegycsúcsaival azonos Maldív-szigetek őslakói építették, akik, mint Gondwana pusztulásának túlélői, rokonai vagy elődei voltak a sumeroknak.

Teleszkóppal látható titkos település

A „Phylos the Tibetan" (Phülosz, a tibeti) álnéven publikáló amerikai író, Frederick Spencer Olivér 1894-ben megjelent, A Dwelier on Two Planets (Két bolygó lakója) című regényének hőse az észak-kaliforniai Shasta-hegy lejtőin megismerkedik egy Quong nevű kínai mágussal, aki tanítványává fogadja. Nem sokkal ezután bebocsátást nyer az ősi idők mágikus titkait őrző adeptusok birodalmába mely a 4318 méter magas Mount Shasta hófödte csúcsi alatt rejtőzik.

Olivér regénye nagy hatást tett az okkultizmusban is járatos Edgár Lucien Larkin „professzorra", aki 1924-ben bekövetkezett haláláig a Mount Lowe-i obszervatórium vezetője volt. Ez a csillagvizsgáló - ellentétben a szomszédos Mount Wilson-i obszervatóriummal - nem foglalkozott komolyabb kutatásokkal, inkább turista attrakciónak számított. Miután Larkin elolvasta Olivér könyvét - amit többnek tartott puszta fikciónál - napközben gyakran irányította teleszkópját a távolban magasodó Mount Shasta meredek lejtői felé. Nyilatkozataiból és a később nyilvánosságra hozott megfigyelési naplójából kiderül, hogy fáradozása nem volt hiábavaló, mert a hófödte hegycsúcsok közelében hamarosan felfedezett egy titokzatos települést, melynek középpontjában egy maja stílusú templom állt. Larkin azonnal rájött (Olivér könyvének köszönhetően), hogy amit lát (vagy látni vél), nem más, mint a lemuriaiak mágikus módon álcázott titkos települése. Azt is megfigyelte, hogy a rejtélyes város lakói éjszakánként szertartásokat rendeznek az elsüllyedt kontinensről való megmenekülésük emlékére; ilyenkor vörös és zöld fények világították meg a hegyóriás havas lejtőit. Larkin szerint ráadásul a Mount Shasta vadonához közeli kisvárosokban időnként furcsa külsejű, fehér ruhás emberek jelennek meg, hogy a vegyeskereskedésekben alkímiai kísérletekhez szükséges anyagokat vásároljanak.

Különös módon, Larkin halálával sem szűntek meg a lemuriaiak Mount Shasta-i jelenlétére utaló jelek. A Los Angeles Times Star (más források szerint a Los Angeles Sunday Times) 1932. május 5-i számában Edward Lanser újságíró beszámolt róla, hogy amikor az oregoni Portlandből hazafelé tartva kinézett a Mount Shasta mellett elrobogó vonat ablakán, a hóborította csúcsok közelében vörös és zöld fényeket látott felvillanni az éjszakában.
Legutóbb Guy Warren Ballard, alias Godfé Ray King, a teozófiát, a keresztény tudományt (Christian Science), a rózsakeresztes tanításokat és a jóga bizonyos elemeit ötvöző I AM kultusz megalkotója és nagymestere hivatkozott a Mount Shasta félisteni adeptusaira. Ballard, aki nem létező aranybányák eladásával alapozta meg jó hírnevét, tanítványai előtt többször kijelentette, hogy attól a Mount Shastán élő lemuriai mahátmától nyerte el a beavatást, aki évszázadokkal ezelőtt Saint Germain gróf néven vált ismertté Európában, és aki azonos a titokzatos Rákóczi mesterrel.